Odáig jutottam, hogy félek a betűktől. Régen jóval barátibb kapcsolatot ápoltam velük, hagyták hogy formázzam őket, újra és újra felfedezzem a bennük rejlő lehetőségeket és közösen örültünk, így tűnt legalábbis, amikor valamire azt tudtuk mondani: egész. Nem tudom, hol csúszott félre minden, csak hogy nagyon nehezen tudnék itt közös felelősségre hivatkozni. Nézni is rossz, hogy mások keze alatt milyen jól érzik magukat. És ezt a szégyenemet látja mindenki. Feketén-fehéren. Bár kifoszthatnám magam a teljes ürességig, megszabadulnék haragtól, lelkiismerettől, távozzon hányással, szarral, ondóval, csak ne maradjon bennem semmi, legyek üres, mint a kiszáradt kút, és álljak ott, ameddig el nem bontanak. Akkor újraírhatnám magam, ezúttal vigyázva, egy másik nyelven, amely nem…

Máskor meg ilyen bosszantó tud lenni, amikor az ember nyilvánvalóan álmodott és mindenáron fel akarja idézni, de nem sikerül és már nem biztos benne, hogy valóban megtörtént, mármint maga az álmodás, vagy nem. Többször is előfordult velem, hogy egy kifejezetten rossz álom után kapkodtam ébredéskor, mégpedig azért, mert ott, alvás közben valami olyan szorongás fojtogatott, ami csak hitte magáról, hogy nyerésre áll, valójában lelepleződött, elkaptam, szinte nevén neveztem, márpedig onnantól kezdve megszűnik foltszerű rémnek lenni, onnantól, hogy a körvonalak konkretizálódnak, már az én ujjaim szorítják az ő nyakát, éveket töltöttem azzal, hogy nyakon csípjek egy ilyen bujkáló szorongást, előtte nem is hittem volna, hogy az álom mennyire jó terepe lehet…

(talán csak annyit még, hogy) amikor a 2001: Űrodüsszeiában a Frank nevű űrhajós elszakad a hajótól, ott ér véget a 20. század. Ahogy lebeg az ember az abszolút szabadságban, korlátok nélkül, Isten nélkül, gyökértelenül. Ha ez után a kamera tovább követné, azt láthatnánk, ahogy a pánik és az eufória, ez a két fej, mely egyaránt az elképzelhetetlennel való találkozás élmény-testéből áll ki, együtt emészti fel előle a maradék oxigént, mígnem beáll hypoxia, s azt vízionálja, hogy megmenekül. Ez maradt az egyetlen izgulni valónk, hogy az utolsó percekben találunk-e olyan káprázatot, amely megfelel az ízlésünknek. * Érzem, hogy a létezésem valódi, csak épp semmi közöm hozzá. Nem annyira az álom légmentes…

Kétféle ember van: ez legfeljebb azt jelenti, hogy 1) akik szerint kétféle ember van és 2) akik szerint nem. Ezzel együtt most kétféle emberről lesz szó. Az egyik kicsit szégyelli, hogy nem is olyan rossz neki egyedül. A másiknak nagyon rossz egyedül és ezt egyáltalán nem szégyelli. Az elsőről: a szégyen egyfajta szelepként funkcionál, ez a büntetése az embernek, aki bűnt követ el. Például azzal, hogy jól érzi magát egyedül. De ilyenkor már örömmel fogadja a büntetést, mint a flagellánsok meg a perverzek, mert így helyreáll a lelki egyensúly. A másodikról: nem olyan nagy szó ám az, hogy szókimondó. Mostanában mindenki kimond minden szót, ezért sem jelölhet valami elitkategóriát. Kimondják,…

Az élet olyannak tűnt ezekben a napokban, mint egy súlyos ambíciókkal írt epikus mű, amelyet védtelen olvasója fuldokolva igyekszik lekövetni, ám figyelme nem képes tágabb összefüggéseket megmarkolni, mint némely kevésbé komplikált jelzős szerkezetet. Ilyet akár többet is elcsíp, de ahogy telik az idő, látja ő is, hogy ez inkább egy muslincaraj közepén hadonászó kisgyermek ütemtelen tapsa, mintsem tudatos célratörés, és önbecsapás ennél többet remélni a tenyér izzadtságában ragadt tetemek láttán. De hogy komplett bekezdések, hovatovább fejezetek egymásutánjában fedezzen fel bármi oksági viszonyt, ez teljesen esélytelen. Viszont aki gyakorolta már életében a hosszútávfutást, itt nem remélt támpontra lelhet, tudniillik hogy minden kínzó mellékzönge dacára megkísérli átadni magát a talajhoz csapódó felsőtalp,…

A Toldiból jöttünk kifelé és próbáltam megfogalmazni, milyen jó, hogy a filmek néha kimondják helyettünk a dolgokat. Ekkor vettük észre, hogy a Bajcsy és a Bank utca sarkát megszállták a tűzoltók. Az épület tetejéről megindult egy óriási csúcsdísz, mint a karácsonyfán, hatalmas vasszurony, megfelelő motívumokkal, de mégiscsak egy halálos fenyegetés. És akkor sehogy sem jutott eszembe, melyik filmben láttam, hogy egy ilyen gigadárda zuhant le a tetőről és beleállt szerencsétlen mellékszereplőbe. Percekig járt az agyam, aztán amikor elkezdtem kimondani a kérdést, a mondat közepén beugrott – mégis végigmondtam. Egyrészt, mert nem szeretek félmunkát végezni, másrészt, hogy te mondhasd meg a választ. Tovább a könyvhöz>>

Haragtartó, merev, problémája lehet az elengedéssel – ezek a Bika jellemzői. Nézem az arcom, öregszik. Nem tragikusan, de visszafordíthatatlanul. Hogy szereti az ember azt hinni magáról, hogy valamiféle utolsó mohikán. Hogy mind önmaga, mind az, amit képviselni vél büszkén: számít. Én bizony elbizonytalanodom, mennyire kell nekem még úgymond berendezkednem bármire is. Mi ilyenkor az elvárt magatartás, önfeladni, amíg még lehet, vagy billenő platóról lapátolni a kokaint? Azt már gyanítom, nincs sok értelme a hosszan tartó, konkrétabban meghatározott cél nélküli lelkiismeret-furdalásnak. Attól nem lesz jobb, hogy rosszabb lesz. Mélabús is a Bika, elképzeli, ahogy a szeretői majd összetalálkoznak a temetésén. Párkapcsolatban odaadó, féltékeny. Szabadon dönthetek, az lehetek, ami akarok. De vajon…

Ma először nem kapcsoltam be a szokott időben a rádiót. Tegnap mintha abban maradtunk volna, lehűlés jön, de én úgy döntöttem, melegebb az idő, kitártam a konyhaablakot és megdöbbentő perceken át figyeltem sikerül-e körülölelnie a fehér felhőknek a templomtornyot. Így most nem tudom, kiért szól a harang, ki kongatja, azt végképp, hogy meddig hallatszik el és ez mennyiben áll összhangban a kurrens trendekkel. Papírom van róla, hogy a hallásom a bal fülemben 20%-kal súlyosabban károsult, mint a jobbikban. Szóban tette hozzá az orvos, hogy folyamatosan süketülök. Más az, hogy valaki szereti a szavakat és más, hogy laboratóriumi körülmények között szaporítja. Ez a zakatolás egyszer majd úgyis elcsendesül és kiderül, hogy…

Bele vagyunk zavarodva, mi a frankó, mi az utalás, mi az irónia, mi a fals. Mint az a nagyhasú nő a buszon, akiről nem tudtam eldönteni, terhes-e, és átadjam a helyem vagy ne, mert ha csak dagadt, akkor az mennyire kellemetlen. A mobilját fixírozta, vártam, hogy rám néz kérdően, de semmi. Én felállok, gondoltam, nem szólok hozzá, nem jelzek, csak diszkréten odébbállok és akkor a lelkiismeret is marad olyan, amilyen, meg az ülés is felkínálja magát. Ő is így gondolta és be is ült a helyemre. Mondjuk egy köszönöm ilyenkor mindig jól esne, mert direkt nem sasszéztam a leszállásra készülők felé, maradtam lépésnyire, elég jól láthatóan továbbutazási szándékkal, de ő…

Talán abból kellene valami erőt merítenem, hogy tényleg elfogadtam jó pár korábban visszataszítónak vélt dolgot magamban. Nyáron kötelező vízpartra menni, örülni a napfénynek, széles mosollyal venni tudomásul a Celsiusokat és a hullámokat; annyit érsz, amennyi időt vízben töltesz. Én tényleg elbaszottnak hittem magam, mert hogy ezt így majdnem konkrétan ki is mondták, ez egy elbaszott gyerek, amiért nem élveztem mindezt. És most már bizonyos fokú örömet is képes vagyok érezni annak tudatában, hogy én márpedig ezt nem szeretem. A ragadós ujjak fagyi után, a bogarak a karomon, a közvécék csempéjén csorgó húgy. Hogy inkább ülsz egy elsötétített szobában, amikor mehetnél a medencéhez is?, és amire én bűntudat nélkül felelem, hogy…