Aztán az órák óta tartó fesztelen, de illedelmes, beszélgetés után egyszer csak úgy határozott, azért is belenéz a szemébe, úgy ahogy akkor nézett, és ha lát benne valamit, akkor azt fogja magával vinni, arra fog emlékezni ezentúl. Elhallgatott, felé fordította a fejét, s egymásra néztek. Mint amikor az összekuszált apró darabok a homályból és káoszból hirtelen a helyükre rendeződnek valami ismeretlen eredetű mágnesességnek engedelmeskedve. Így élesedett ki őelőtte is a kép, amely egy másodpercig létezett csak, vagy addig se, talán egy csillanás volt csak a szemben, és jó, hogy nem volt több. Erről jött rá, hogy mégis igazuk lehet azoknak, akik állandóan fényképeznek. Hogyan is lehetne azt az egyetlen pillanatba…

A konyhának sosem lettem a barátja, a mai napig idegenként mozgok benne, nagy vonalakban értem csak az elrendezését, nagyjából mint a tengeralattjáróét. Egyszer ponty úszott a fürdőkádunkban – ezt a mondatot megszámlálhatatlan magyar ember leírhatná, s hogy én írtam most le, kevés jelentőséggel bír. Esetleg sejtetheti, de ahhoz kell némi jóindulat, hogy nem is annyira magamról akarok beszélni. Hát akkor? Esti Kornélról? Semmi divatja nincs már a doppelgängernek. Bolond volna bárki, ha magáról beszélhet, kitalálni holmi mesehőst, hogy lepasszolja számára a jobb-rosszabb történeteket. Még olyankor is magunkról beszélünk, amikor nem. – Meghalt Esterházy.– Én is köhögök. Több ez, mint kicsinyesség: annál is kevesebb.

Emberek időnként felteszik a kérdést, nem maguknak, hogy vajon velük van-e baj, vagy a világgal. Pedig ezt minimális önmérséklettel azért el lehet dönteni. Ezzel együtt is hajlamos az ember ragaszkodni ahhoz, hogy amit mond, azt félreértik, mert nem figyelnek rá eléggé, mert minden hallgató a saját világához igazítja a szavait, azt hall, amit hallani akar, illetve simán csak hülye. Itt sejtem a vitatkozás feloldhatatlan feleslegességét, hogy én mindig azt mondom, amit mondani akarok és te mindig azt hallod, amit hallani akarsz. Én azt mondom: forgalmazók részére szóló tájékoztató a termékvisszahívás menetéről, és te azt hallod: gyűlöllek. Én azt mondom: gyűlöllek, és te azt hallod: holnap térjünk erre vissza. És itt…

A piactér irányából idevisító sziréna, illetve – kapva az alkalmon – az erre válaszul ambiciózus farkasvonyításba kezdő keverékkutya (egy nyugdíj előtt álló operaénekest idéző próbálkozása imponáló és szánalmas egyszerre) hangja olvadt egybe ezen a reggelen ébresztőmként. Felismerve, hogy időm még engedi, kávéscsészémmel visszaültem az ágyamba, hátam és a fal közé állítva a párnám, magamra húztam a takarót, ami talán egész éjjel mellettem hevert kiterítve, mintha egy hullával szeretkeztem volna előző este, és könyvem után nyúltam. „(…) ma úgy szorongatom kezemben a trivialitást, mint egy vakon született pápa Péter kulcsait Luther előszobájában.” – írja Szentkuthy. Szeretnék én is úgy blöffölni, hogy évtizedek múlva is csak legyintsenek az ezt felhánytorgatókra, ha a…

Fullasztó hőségben kevés dühítőbb van annál, mint amikor folyamatosan hallod a mennydörgést valahonnan a távolból, miközben egy csepp eső nem hull le az égből, de még csak a napot sem tervezi eltakarni valami felhőféle. Mintha Miley Cyrus kiabálná az ablakom alatt, hogy le akar szopni, de hiába nézek ki, nem látom a fáktól, hogy hol van, ő nem tudja, melyik lakásban lakom, csak kiabál lent magányosan és kétségbeesetten, de egy lépéssel nem kerül közelebb a bejárati kapuhoz. Negyedik emelet, lift nincs. A könyveimet volt a legkeményebb felcipelni. A videókonferencián azon viccelődtek a kollégáim, hogy épp aznap jelent meg egy cikk, miszerint a könyvespolc elől bejelentkezni egy bevett manipulációs technika. Néztem…

Mintha egy családi fényképalbumot lapozgatna, nagy barna bőrkötésest, úgy próbálta magában felidézni életének ilyen távolságból már fontosnak tűnő mozzanatait, és ez a hol színes, hol fekete-fehér, hol egyszerűen csak sárga, gyakran cakkos szélű, sarkainál a papírlapokra ragasztott fotókból álló emlékhalom, amely látszólag rendszertelenül ugrált a különböző évtizedek között, óvatosan és sunyin sasszézva előre, majd mintha abban bízna, hogy lerázhatja a nyomában leskelődőket hirtelen bakugrással a múltba menekült, idővel már-már értelmezhetetlen masszává elegyült, saját logikát teremtett, s vele életeket, történeteket színezett át, isten a megmondhatója, milyen céllal. Ő pedig felemelt kézzel gázolt bele ebbe a felforgatott világba, mint aki nem hajlandó megfontolás tárgyává sem tenni a saját szerepét az egészben, mint…

Értem én, hogy csak a tudatom kivetülése, de hogy kerül oda? És egyáltalán mi az ott a kép szélén, lélek vagy szürke gém? Egyszer egy herceg mezítláb kelt át a befagyott tavon, mert a túlparton Istent vélte látni. Az út alatt véresre vakarta a lábán a megbánást. Valahogy csomót kötött a félelmére és azt gondolta, ha nyomorék lesz is, válaszokat akar erre a hátralévő kevés időre. Megérkezett, leült Isten elé, de az nem szólt egy szót sem. A herceg kétségbeesetten fürkészte a tekintetét, amelyet az nem is rá szegezett, hanem a feje mellett a távolba, ahogy a sértődött nők szokták. Azóta is ott ülnek, némán. A herceg már nem fél…

A tragikus szerelmek semmi másra nem jók, mint hogy az ember regényt írjon belőlük. Nem leszünk tőlük többek, nem tanulunk belőlük, eleve nevetséges a feltevés, hogy szerelem-ködben vakoskodva kiolvassa az ember a jegyzeteiből, milyen korábbi hibákat is írt fel magának emlékeztetőül. Sosem magának írja fel. Valamiféle közkincs jelleget kapnak ezek a csalódások, mások örülhetnek, hogy nem velük történtek meg, vagy ha megtörténtek, hogy nincsenek velük egyedül a világban. De leginkább: hogy ezek a regénytémák az élet természetes velejárói. Boldog párkapcsolatról meg nincs mit írni. Boldog ember különben sem nagyon ír, tán még olvasni sem olvas. Mosolyok, napsütés, egyetértés: ebből nem lehet megélni. Nem eurodiszkó ez.

Nem gondolta ő ezt át eléggé, én meg ösztönösen ráéreztem, hogy itt valamit tönkre lehet tenni, így sikerült az ő hányavetiségével és az én reflexeimmel lehúzni a hétköznapiságba, amit pedig nagyjelenetnek szánt. Voltam én már ennek a másik végén is. Nem olyan kínos. Inkább csak felfakad az a pici nedv, amiről úgyis tudtuk, hogy ott van (fehér pötty a bőrön), akkor is, amikor oda-odapiszkálunk (és tényleg, mit remélünk olyankor?), tudjuk jól, hogy elkerülhetetlen, de szép tőlünk, hogy próbálkozunk. Jó volna egy súlyos eposzban élni, ehelyett péntek délelőtt 10 óra 43 van és nem jár a 3-as metró.

Az olvasás rontja a szemet. Antikvár könyvek piszka, pora ragad az ujjak végére, meg felszáll a szembe, s vakarózásra késztet, hogy így még jobban beledörzsöljük. Aztán csepegtethet az ember, hogy kikönnyezze a boldogságot. Gyanús, hogy a könyvemből hiányoznak lapok. Nem nyomtattak rájuk oldalszámokat, innen a bizonytalanság. Nehéz eldönteni, kevésbé érthető-e így, mintha. (Csak nem volt akkora hülyeség a hagyományos történetmesélés.) Vagy csak nem akarom belátni, hogy ennyi: az egész. Mintha keresnék valamit ezekben a könyvekben, nem önmagukért olvasom őket, hanem hogy több legyek általuk, hogy a belőlük szerzett tapasztalatokat később forintosítsam, hogy megtudjak belőlük valamit a világról. Sosem az olvasásért magáért. Remélem, lesz tíz múlva, aki máglyára dobja, amit írtam.