Az este közeledtével ahogy elhalnak a lépcsőházi zajok, úgy erősödnek fel a huruti panaszok. Legalább két ember köhögése hallatszik fel a negyedik emeletre és bizonyára az ő küzdelme a levegővétellel is tudomására jut másoknak. Fura ez a fajta elkülönülés, gondolja, össze is vagyunk zárva, meg izolálódunk is egymástól. Megjelölni sem kell nagy vörös X-szel az ajtókat, halljuk anélkül is, hogy melyik mögött lakik fertőzött. Úgy képzeli, bekopognak majd, ha megneszelik, hogy már nem csak lakók, de szereplők lettek. Tudni akarják majd, mi a szándéka velük, cselekedetieknek mekkora hatása lesz a főbb történésekre, esetleg azok eleve velük történnek-e meg. Senki nem akar egy elnagyolt szomszéd lenni, aki néha kikukucskál meg azzal…

Az orrcimpái belső falára koncentrál, ahogy a levegő hűvöse megérinti. Aztán a torka tájékán érzi ugyanazt s követi a lélegzet útját tovább a hasfal mögé, megfigyeli, ahogy duzzad, telik, majd mintha csak feltolulna a mellkasába, ami megemelkedik és egy pillanatra úgy marad abban a feszülésben, amikor már nem fér belé több. Elképzeli, hogy kifújja magából mindazt a mérget, legyen akár valós kémiai vegyület, akár fertőző gondolat, fájdalom, rossz lelkiismeret, kipréseli az utolsó milliliterig, ne maradjon benne semmi, se jó, se rossz, legyen üres, szűnjön meg létezni. Hogy aztán a következő levegővétellel feltámadjon, újra a hűvös, újra a feszülő mellkas. Ebben a kegyelmi állapotban nem létezik számára semmi, sem tudat, sem…

Egyedül. Ez az egy szó volt felfirkálva a lift oldalára, se előtte, se utána semmi magyarázat, hogy ki és miért. Mondhatjuk úgy is, hogy egyedül ez az egy szó állt, akkor már: árválkodott, ott a kórházzöld falon és talán azt várta, hogy valaki elgondolkodjon rajta, mi lehet a története. Nem gondolta, hogy ennyire nehéz lesz átvészelni még ezt az utolsó forró napot, el tudott volna aludni, este hétkor!, miközben épp ez foglalkoztatta újabban, hogy hogyan lehetne jobban kihasználni az ébren töltött órákat, nem csak főni itt az ég alatt, előző nap is túl korán ért véget a találkozója, még a meccsre is odaért volna, épp ott volt nem messze, de…

Egy Phisycal Review D nevű lapban 2007-ben megjelent értekezés szerint a világvége azzal jön el, hogy az idő egyszerűen elfogy. A Baszkföldi, illetve a Salamancai Egyetem fizikusai arra kerestek választ, hogy miért mozognak gyorsabban a Földtől távolabb eső égitestek, mint a közelebbiek. (Fogadjunk, fogalmad sem volt róla, hogy ez így van. Igazából nekem se.) Úgy tűnik, a bolygónk felzabálja az időt. És azért tűnnek gyorsabbnak a galaxisunk széléig menekült kisbolygók stb., mert amit ilyen távolságból látunk belőlük, az egy évmilliókkal korábbi állapot. Amikor még volt dinamikája ennek az egész cirkusznak. Csakhogy a Földön észrevétlenül lelassult minden, s lassul továbbra is, aminek pedig az lesz a vége, hogy egyszer csak a…

A lendületes, határozottságot sugárzó léptek, ahogy sietnek a vezetői meetingre. A laptopok a hónuk alatt, a kapkodó félmondatok egyre emelkedő hangerővel, hogy túlharsogják a másikat. Aki első heteit tölti a cégnél és csak a hangok szűrődnek be hozzá, de nem látja a beszélőket, azt gondolhatja, hogy mind telefonálnak éppen. Fel sem merülne benne, hogy ezek egymáshoz beszélnek párhuzamosan. A piaci verseny már házon belül megkezdődik: ezeknek a koffeinleheletű csatáknak a tétje, hogy kinek a mondandója tör át a zajon, ki tudja általa jobban pozícionálni magát és érvényt szerezni az elképzeléseinek. A munkavállalók a helyükön ülve izgulnak, szívverésük együtt gyorsul a beszéd tempójával, ezzel avanzsálnak a történések résztvevőjévé. Ki-ki a maga…

Fegyverropogásnak tűnt. Durranások gyors egymásutánja, nyers következetességgel, hosszabb-rövidebb szakaszokban, épp ahogy a moziban láttuk-hallottuk. Az ablakon kinézve semmi, sehol egy ember, akit látnék futni, vagy legalább a moraj irányába tekintgetni riadtan. Honnan lehet ilyenkor megbizonyosodni róla, hogy történt-e valami támadás vagy munkagépek ontják a zajt? Sietve kerestem rá a helyi Facebook-oldalakra, a közösségi ugatólánc mindig gyorsabb, mint a hivatásos média. Nincs nyoma az én aggodalmamhoz hasonló kérdéseknek, szemtanúi bejegyzéseknek. Még mindig újnak számítok a városban, lehet, hogy olyan zajokba képzelek híradós jeleneteket, amelyek másoknak fel se tűnnek. Hírek tehát nincsenek, van viszont egy videó a polgármesterről, amiben ismerteti a legújabb járványügyi rendelkezéseket. Ha jól tudom, ez az egyetlen város, település,…

Úgy voltak az isteni gondviseléssel mindketten, hogy ha van, ha nincs, azért jó, ha van. Egyfajta biztonságérzet, korlát, vagy azért, hogy határt szabjon, vagy azért, hogy belékapaszkodva segítse a haladást, illetve hogy ne essünk le a függőhídról a mélybe és zúzzuk szét az istenfélő arcunkat. Meg aztán mégis jobb, ha más végzi el a piszkos munkát. Aki kardot fog, kard által vész el stb. Ülnek az asztal két egymással szemben lévő oldalán, egyikük egyenes háttal, a széktámlához simulva és fél karját az asztallapon fektetve, a másik előrehajolva, a csésze mellett pihenteti összekulcsolt ujjait. Vadak néznek így egymásra, nem emberek. „Én nem kérek számon rajtad semmit. A pokolban majd lesz, aki…

– Követem ezt a lányt az Instán – meséli –, már régóta kíváncsi voltam rá, hogy milyen élőben. Tényleg nagyon szép. – Kérd el a számát – felelem. – Neked? – és nevet, illetve beszúr egy 😊-t. – Nem, csak úgy. Jó lesz tarcsiba. Egyszer talán kap egy rétest. (Belsős poén.) Hátha bulikázni támad kedvünk. Egy másik alkalommal készségesen elismerem, hogy ami igaz: az igaz. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy mondom, egyikőnknek se lenne így direktben kifogása az ellen, ha egy bármilyen kései óráig is húzódó este lekerekítése céljából felinvitálna minket egy kilépő fröccsre az I. kerületi albérletébe. (Vagy saját lakás? Az apja vette neki? Adott pontokon annyi mindent…

– Még sosem dugtam olyannal, aki nincs fent a Facebookon. A lány nem volt benne biztos, hogy a fiú ezt bóknak szánta, vagy csak mint különlegességet említi, s ha utóbbi, akkor vajon melyikük lett ettől különleges, de hirtelen valami kellemetlen érzés ébredt benne, hogy amaz remélhetőleg egyedül is fel tudja ezt dolgozni, és nem tervez egy akár csak szűkebb nyilvánosságtól begyűjteni érte némi elismerést, vagy épp segítséget a mindezzel kapcsolatos esetleg még bizonytalan érzéseit elsimítandó, akkor se, ha mégis bóknak szánta. – Én pedig olyannal, aki a FIDESZ-re szavazott. A fiú eddig csak érdeklődő-csodálkozó tekintete itt egyenesen felragyogott, mosolya lelkesen terült szét az arcán, odabújt a lány meleg nyakába, mint…

– De hát akkor mégis lakják – mondta magában az ajtó felé sandítva, amelyen túlról lámpakapcsoló visszhangzott élesen. – Nem hogy lakják, de élik is, vendéget fogadnak, hiszen az ajtó lendületesen nyílt, s a tompa, de jól kivehető trappolás arra enged következtetni, hogy épp elhagyta valaki az ingatlant, vendég volt tehát, aki így este fél tíz lévén, már távozik. Fél év. Fél éve nem tudja, kik laknak a házban rajta kívül. Alig találkozott ez idő alatt valakivel, ugyanaz a három-négy közömbös arc, az ismerkedés szándékának legkisebb jele nélkül. S ha ennyi idő alatt ennyire nem ment semmire, erről persze más hasonló semmire nem menések is eszébe jutottak az idő viszonylatában.…