1994-ben én még egész biztos voltam benne, hogy az élet olyasvalami, ami előttem áll. Ami vár rám, a maga minden jelentőségével. Eredményekben gazdagságával. Borral, búzával. Hülye, aki nem látja a jeleket, aki nem engedi, hogy hasson rá ez a tengernyi motiváció, ami szüntelenül és önzetlenül árad felé ebből a világból, amely a legváltozatosabb formáit kínálja annak a beláthatatlanul messzire mutató létezésnek, amit magunknak tudni van szerencsénk. Mindent egybevetve 1994 ma annyira tűnik messzinek, mint mondjuk a napóleoni háborúk vagy a paleozokium kor. A berlini Love Parade mint ediakara-fauna. Szlobodan Milosevics, a kifinomult felépítésű hüllő. Evolúció egyetlen állóképen: figyelem, ahogy lélegzik a múlt, önállóan működő organizmus, nincs szüksége rám, nem élünk…

A művész ember szorongása talán abból is fakad, hogy nem adatott meg neki a futó bizonyossága, hogy teljesítménye számokban mérhető, tehát valós, akkor is, ha az egész stadion fütyüli, pfújolja. Neki nem állnak rendelkezésére mérőeszközök és eredményjelzők, nincs dobogó, se érem, ami a visszavonhatatlant, a nyilvánvalót jelenthetné. Számára a többi ember a tükör és az ítész, az ő hangulatuk veri vissza képességeit, ők döntik el, elég jó-e. Olyan hús-vér, érző, gondolkodó, hitvány, ingatag, kénnyel-kedvvel kent emberek, mint ő maga. Ez a végtelen kiszolgáltatottság újra és újra halálra rémíti. A fenyegetettség, hogy nem ura önmagának, nem önállóan érvényes entitás, hanem csak mások szemében létezik. Miközben minden, amit tesz, individualizmusából fakad. Egyenes…

– Kérem meséljen arról, miként látja magát tíz év múlva!– A cégüknél megszerzett felbecsülhetetlen értékű tapasztalatot kamatoztatva felsővezetői pozíciót töltök be egy multinacionális nagyvállalat fejlesztési osztályán. Proaktív munkatársakkal veszem körül magam. Helyet adok az innovációnak és az idős embereknek. De bele nem pofázhatnak. Fontosnak tartom majd, hogy beosztottjaim megfelelő életkörülményeket élvezzenek az irodában. Lesz kávé is. Évente kétszer tenger mellé, egyszer pedig síelésre alkalmas hófödte hegyekbe utazom a családommal. A kertésszel rendesen bánok, a kutyát kozmetikushoz vitetem, szüleim sírját rendben tartatom. Gyermekeimet felvilágosult szellemben nevelem, osztályfőnükökkel édesanyjukat nem csalom meg. Taníttatásukra félreteszek. Ügyelek a műanyagra és a felmosott konyhakőre. Nem teszek hamis tanúbizonyságot. Nem terjesztek legalább két független forrásból meg…

A legújabb barátomnak mesélem, hogy mennyi mondat maradt itt utánad. Regényeket lehetne írni belőlük! (A legújabb barátom főként azokat szereti, amik végén minden arra érdemes örül, egymásnak és a jó szerencsének, a nehezen kibrusztolt, de mégiscsak kijáró és természetesnek vett harmóniának. Ilyenkor bizonytalanul fordulok a könyvespolcom felé, hogy mit vehetnék le neki.) Kérdezi a legújabb barátom, hogy melyik a kedvencem. Mesélni kezdek neki záróra után is kihozott italokról, kapualjakról, éjszakai sétákról és arról, ahogy egymásra csodálkozunk a boldogsággal a fürdőszobatükör előtt. (Te itt?!) És azokról még nem is beszéltem, amiket újrafogalmazok. (Folyton ezekről beszélek). Mesélek azokról az időkről, amikor semmi szükségét nem éreztem az írásnak. Ahogy öregszem, nem nagyon vannak…

Én még soha nem szerettem. Ezt vagyok kénytelen feltételezni, azok után, hogy érzéketlen szemétnek nevezett és egészen úgy tűnt (az enyhe remegés a pillákon), mint aki komolyan gondolja. Én erre annak az embernek az óvatos csodálkozásával reagáltam, aki többször megfogadta, hogy már nem csodálkozik semmin. Voltak addig is úgymond elképzeléseim magamról, ki merre mennyi vagyok, ezek mást sejtettek, jóllehet az én ítéletem nem objektív, a széles közvélemény jobban teszi, ha egy tőlem független személytől szerez információkat rólam. Ez még nekem is hasznomra válhat. Ne feledjük: önismeret és sok folyadék! Egyébként is ez kellett volna legyen a pont, amikor még a harci hangulat teljében otthagy engem Báthory és az Elek utca…

A generációmnak könnyen lehet időnként olyan érzése, mintha nem is öregedne. Nem azért, mert nem fogadja el, inkább mert az idő csak valamilyen változás függvényében értelmezhető. Aki látta mondjuk a Kraftwerket 1999-ben, tudja, hogy egy korrekt nosztalgiashow volt. És ha látta húsz évvel később – ugyanazt látta. A nap már felperzselte az élet minden apró nyomát a bolygón, de a háttérben még mindig sorakozik majd egymás mellett négy robot laptoppal. Tökéletesen megvalósították az időn túliság koncepcióját a popzenében, tulajdonképpen ők már most sem élnek. Konkrétan Schneider 2020-ban halt meg, de akkor már 17 éve nem dolgozott együtt a zenekarral. Ahhoz hogy öregnek érezzem magam, először is el kellene tűnniük azoknak…

Éjjel kettő óra múlhatott valamivel, olyan tisztán hallottam egy kilincs lassú klikk-klakkolását, majd óvatos léptek súrlódását a parkettán, hogy rémület nélkül, inkább csak csodálkozva tekintettem a hálószobám ajtaja felé, azt várva, hogy mikor lép be hozzám az a valaki. És ez jellemezte a többi apró zajforrást is: szomszédjaim ágya nem nyikorgott, épp csak amennyire bármilyen inkább jó, mint közepes állapotú heverő szokott, a papucsuk talpának puha anyagú bevonata is elnyelte a léptek kopogó hangját, egy köhögést, egy krákogást épp olyan diszkréten igyekeztek lefojtani, ahogy színházban tenné az ember. Akkor már órák óta tépelődtem, kimenjek-e hányni. Korábbi, most már inkább költőinek tűnő elképzelésemet a tisztátlanságtól való megszabadulásról ilyen formán, egyszeriben túlontúl…

Mosogatás közben, épp egy recés élű kést súroltam, belevágtam az ujjamba, de nem kezdett el vérezni. Megálltam, leöblítettem az ujjamról a habot, hogy egyértelműen lássam, ha elkezd serkedni a vér. Arra gondoltam, biztos idő kell neki. Addig nekem is van időm kigondolni, mit fogok tenni, ha megtörténik, mert megtanultam milyen fontos, hogy megfelelően reagáljunk krízishelyzetekben, figyeljük meg, milyen érzeteket hív elő bennünk, figyeljük meg ezeket az érzeteket, mintha nem is a mieink lennének, csak egy vendég, közben ha folyik a vérünk, nyilván állítsuk el, de az érzetek!, azokhoz menjünk igazán közel ésvagy már csírájában érjük tetten a közelgő pánikot, hogy ne legyen ideje kibukni, mint a vérnek. Aztán beláttam, hogy…

Úgy érzem, elfogytam. Nem maradt bennem egy csepp sem. Kérdés lehetne most, hogy miből, így konkrétan, miből nem maradt egy csepp sem, de ennél egyszerűbb felvetésekre sem tudok most érdemben válaszolni. Ez is része, tünete ennek az elfogyásnak. Ez egy ilyen variáns. Erről jut eszembe, hogy csak elkaptuk ezt a szart, két oltás ide vagy oda; és gondolom most akkor meg is jelenik mindjárt a poszt alján, hogy ha hiteles információt akarsz kapni a vírusról, klikkelj ide. Én magam is javaslom egyébként, hogy klikkelj ide, ne prózaírótól szerezz ismereteket a világra vonatkozóan. Az ne pofázzon bele a valóságba, nincs neki dolga azzal, mert a vér, a tüdő és a magány…

Nézem a könyvespolcokat és magamban elkezdem rendezgetni, az eddigi nagyjából műfaj szerint sorrendet, amelyben azonos szerző művei a megjelenés időrendjében elhelyezve mozdíthatatlan alapegység, felváltja egy kommerciálisabb megközelítés, hogy a bal oldalira lenne célszerű pakolni az antikvár, elhasznált, de legalábbis kifogásolható állapotú példányokat, a jobb oldalira pedig az elmúlt években vásárolt, egyszer olvasott, piaci értékéből alig vesztett darabokat. Mindezt annak érdekében, hogy ha egyszer ide találnék hívni egy felvásárlót, mégse legyen akkor a káosz, állapítson meg külön összeget egyikre és másikra, mert egyébként nekem itt ne hagyjon egy árva oldalt se. Leszámítva nyilván a szerző által dedikált, pláne a szeretők, rokonok születésnapi jókívánságait magán viselő köteteket. Miért jutott ez az egész…