Néha félek, hogy nincsenek már további ismereteim a világról, olvasom a leírásokat, hogy ilyen fák és bokrok, olyan virágok, milyen parton, mekkora levelekkel és akkor ez még csak a külsőségek, de hogy mikor nyílik és a többi, nekem ezekről nincs fogalmam, úgy meg baromi nehéz, hogy a szavakat, ha ismerem is, de nem tudom, mire vonatkoznak, úgy nem jut eszembe sem, ha például azt mondja valaki, csiperke, akkor nem látom magam előtt, csak rávágom, hogy gomba, mert a nyelv megtanított rá, hozzászoktatott, hogy a csiperke után a gomba jön, de hogy hogy néz ki, hol található, milyen elkészítési javaslatok ismertek a különböző tájakon, világom sincs, egy komplett világ hiányzik belőlem…

Mit akarok ezzel az egésszel? Megnyugtatni magam, hogy helyesen cselekedtem? Ehhez másnak elegendő belekapaszkodni egy tetszőleges hétköznapi sérelembe, mint véres rongyba belefúrni az arcát, ne látsszon számára azon kívül semmi. Egy fokkal vagyok csak jobb tehát, mert adok esélyt az ellenérveknek, vagy igazán más fából faragtak? Nem tudom, mit tennék, ha kiderülne, hogy volna itt más út is, de nagyon szeretnék megtenni mindent, hogy valaki szembesíthessen vele. Mindig a lelkiismeretről szól.

Hogy amióta van ez az új férfi az életében, átértékelt ezt-azt. Ne legyenek kétségeink, rám gondol, rólam beszél, én lettem itt időközben átértékelve. Nem tehetek róla, ez az igazság, most mit csináljak, hazudjak? Hát vagy mondjuk lehetne azt is, hogy nem hozod szóba, egyáltalán, ha szóba kerül, hallgatsz, és ha ez kevés, terelsz, másról kezdesz beszélni, hogy felment az olaj ára például, ha épp felment, ha nem, akkor más, valami csak felment, nem most hallasz először ilyeneket, nem tőlem, tudod te ezt magadtól, ne mondd, hogy nem, de ha meg rákérdezek pacekba, akkor mondjuk igen, még mindig lehetne hazudni mégis; de nem kérdezek, nem jövök helybe a pofonért, most se…

Mondjuk 14-től 18-ig. Gimnázium. A legjelentősebb korszak, itt minden fontos dolog eldől, fejben legalábbis. Négy év. Ma nem tűnik nagy dolognak, akkor a világ. Egy 16 évesnek négy év az élet negyede. És az a negyed minden. Nekem a tizede. Tíz százalék ide vagy oda. Ezért tűnik olyan soknak. Tiszta matek. Tíz százalék senkit nem érdekel. Ha leárazásnál tíz százalékot engednek el, az pont senkinek nem számít, te elhiszed, hogy számít, engedmény és kétszámjegyű, de ha belegondolnál, teljesen mindegy az a tíz százalék. A boltnak is, azért enged. 30 perc futás után ráhúzni még hármat – mondjuk pont az egy örökkévalóság.

Nem úgy képzeltem, mint ígéretet, hogy mégiscsak rend lehet az univerzumban, inkább mint egy lehetőséget arra, hogy időről időre kizárjam e káosz tudatát. Hogy ne tudjak róla, mi folyik odakint. Nem arról, hogy egy szebb világot teremtünk, hanem hogy elbújunk azt játszani, hogy egy szebb világot teremtünk. Lehet, hogy itt hibáztunk. Lehet, hogy itt hibáztam.

A katekumen oktatás részeként jártunk különböző emberekhez, feleslegesnek éreztük ugyan, de még nem volt betáblázva minden percünk, én kicsit élveztem is, vagy inkább csak érdeklődtem, nem rossz ez, gondoltam, megismerni új embereket, vagy ha megismerni nem is, de találkozni új emberekkel, akik mást szeretnek, máshogy gondolkodnak, másképp keverik a limonádét. Szeretnek a kertben üldögélni például. Nem tudtam eldönteni, hogy a kertje ápolatlan vagy úgymond buja. Hogy ez itt most akkor egy szemétdomb vagy természetes közeg, hogy ilyent tényleg lehet-e, ilyenben élni, ide kijárni nap mint nap és ennek örülni. És ráhagyni, a te dolgod öreg, ha neked ez tetszik, egészségedre, csak nekem ne kelljen. Aztán évek múlva azon kaptam magam,…

Létezik egy szűk periódus az ember életében, valahol a késő kamaszkor idején, de még egy fél lépéssel azelőtt, hogy belássa, előbb-utóbb kénytelen lesz foglalkozni olyan szóösszetételekkel, mint a társadalomba való beilleszkedés vagy a szerepek követése, amely periódust rendkívüli fogékonyság kísér. Amilyen zenét ekkor megszeret az ember, az egész életére vele marad és így tovább. És valamikor itt alakul ki benne egy érzés, ami csodálatos módon választ ad számára mindenre. Vagyis minden olyan kérdésre, ami abban az életkorban felmerülhet, ami persze nem valami sok, de akkor a minden. És természetesnek érzi, hogy ez a válasz nyújt ettől kezdve számára útmutatást. Ha nem is azt, hogy merre van az előre, de hogy…

Mindennek átmenetiség íze van. Mintha mindennek az lenne a lényege, hogy túllegyek rajta. Ezért folyton görcsösen sietek. Talán még mindig azt hiszem, hogy ezek amolyan kötelező körök, amik végeztével végre lehet foglalkozni az igazi dolgokkal. És amíg rajtuk görcsölök, addig sem kell belátnom, hogy fogalmam sincs, mik az igazi dolgok. Szerintem nincs olyan nagy különbség a között, amit megszerzel és amiről végleg lemondasz. Így is, úgy is egy gonddal kevesebb. Azt el lehet fogadni, hogy na, ez nincs többé. Azt nem, hogy még mindig nem értünk el odáig, mikor érünk már el odáig. Kis tételben motivál, nagy tételben agyon nyom. Érszűkület, fekély satöbbi. Soha korábban nem volt ilyen fiatal generáció…

Idő kellene még, sok, hozhatnák fémvázas kerti kocsin, vagy buszoztathatnák szervezetten, jöhetne galamb lábához gyűrűzve, vagy utazhatna másodosztályon (csak oda), érkezhetne biciklin, csempészhetnék határon át, a kerítés drótjai közötti rés épp elég volna, hogy átcsusszanjon rajta, zsírozni sem volna feltétlen szükséges. Valaki persze köröztetné, jönnének éles hanggal, harsány villogással, a gyerekek felébrednének, az ablaküveghez tapadna homlokuk, fékcsikorgást követne bakancscsattogás, a szokásos. A szokásos cécó. Kérdeznék, hová rejtettem. Elvinnének (lásd fent), kikérdeznének, bent tartanának. Bámulnám a repedéseket a falon, a vakolat ráérősen mállana, egyszerre lelassulna a világ. Előszednének megint, beszélsz már, te disznó, érdeklődnének. Szavaim megválogatnám, majd arra jutnék, nem mentek át a rostán. Pedig beszélni fogsz, csak idő kérdése, de…

Meg ezt gyűlölöm még, ezt az érzést, amikor már látom valahol a víztorony, meg a szemétégető felhőkarcoló kéménye felől derengeni ezt a természetellenes égszínt, ami pont azt jelzi, hogy már megint el fogok kezdeni reménykedni valamiben, már megint úgy fekszem le, hogy izgatott vagyok, és alig alszom majd pár órát, mert valami fogalmazódik, de csak azódik, és addig el is fogom hinni, hogy most tényleg lesz belőle valami, amíg neki nem rugaszkodom az azásnak, azok majd szakmányban, vagy hát aznék, de nem megy, egyre izgatottabb leszek, de ez már inkább ideg, és nem lesz semmi, de ez még nagyon messze van, nem látszódik semerre, és épp ez a tudathasadásos az…