Mindennek átmenetiség íze van. Mintha mindennek az lenne a lényege, hogy túllegyek rajta. Ezért folyton görcsösen sietek. Talán még mindig azt hiszem, hogy ezek amolyan kötelező körök, amik végeztével végre lehet foglalkozni az igazi dolgokkal. És amíg rajtuk görcsölök, addig sem kell belátnom, hogy fogalmam sincs, mik az igazi dolgok. Szerintem nincs olyan nagy különbség a között, amit megszerzel és amiről végleg lemondasz. Így is, úgy is egy gonddal kevesebb. Azt el lehet fogadni, hogy na, ez nincs többé. Azt nem, hogy még mindig nem értünk el odáig, mikor érünk már el odáig. Kis tételben motivál, nagy tételben agyon nyom. Érszűkület, fekély satöbbi. Soha korábban nem volt ilyen fiatal generáció…

Idő kellene még, sok, hozhatnák fémvázas kerti kocsin, vagy buszoztathatnák szervezetten, jöhetne galamb lábához gyűrűzve, vagy utazhatna másodosztályon (csak oda), érkezhetne biciklin, csempészhetnék határon át, a kerítés drótjai közötti rés épp elég volna, hogy átcsusszanjon rajta, zsírozni sem volna feltétlen szükséges. Valaki persze köröztetné, jönnének éles hanggal, harsány villogással, a gyerekek felébrednének, az ablaküveghez tapadna homlokuk, fékcsikorgást követne bakancscsattogás, a szokásos. A szokásos cécó. Kérdeznék, hová rejtettem. Elvinnének (lásd fent), kikérdeznének, bent tartanának. Bámulnám a repedéseket a falon, a vakolat ráérősen mállana, egyszerre lelassulna a világ. Előszednének megint, beszélsz már, te disznó, érdeklődnének. Szavaim megválogatnám, majd arra jutnék, nem mentek át a rostán. Pedig beszélni fogsz, csak idő kérdése, de…

Meg ezt gyűlölöm még, ezt az érzést, amikor már látom valahol a víztorony, meg a szemétégető felhőkarcoló kéménye felől derengeni ezt a természetellenes égszínt, ami pont azt jelzi, hogy már megint el fogok kezdeni reménykedni valamiben, már megint úgy fekszem le, hogy izgatott vagyok, és alig alszom majd pár órát, mert valami fogalmazódik, de csak azódik, és addig el is fogom hinni, hogy most tényleg lesz belőle valami, amíg neki nem rugaszkodom az azásnak, azok majd szakmányban, vagy hát aznék, de nem megy, egyre izgatottabb leszek, de ez már inkább ideg, és nem lesz semmi, de ez még nagyon messze van, nem látszódik semerre, és épp ez a tudathasadásos az…

Tedd oda, majd belenézek. Hogy telt? Ki találta ezt ki, hogy a pihenésre van. Biztos nincs családja. Akárki akármit mond. Tíz éve nem volt a kezemben, legalább. Édesek voltak. Anyjuk is, le a kalappal, nem csinált balhét. Olyan még nem volt, hogy. Van ami sosem változik? Pénz az kéne, az mindig kell. Néha olyan, mint egy csőben. Vagy munkásszálláson. Ami bunkóság a részemről, mert ez még nem az a szint, csak. Ki hogy éli meg. Amúgy mindenki kedves a maga módján. Nem panaszkodom végső soron. Nem is a szagok. Inkább ez a görcs. Hogy meddig nyújtózkodhatsz, de inkább már nem is nyújtózol, mert minek. Pedig. Hiába tudja az ember, mert…

Mennyit álmodoztam róla, hogy újrakezdek mindent. Tiszta lappal, magam mögött hagyva mindezt a feloldatlan kuszaságot, elszakadva az emberektől és helyzetektől, amelyek mint az Escher-lépcsők vezetnek vissza mindig ugyanoda. Most itt állok egy félig teli utazótáska minden banalitásával, az öndefiníció szimbólumai nélkül. Mi tagadás, egyelőre nem annyira a lehetőséget érzem ebben, mint inkább a kisemmizettséget. Pedig mint a korosztályom tekintélyes része, én is szilárd elképzelésekkel bírok arról, hogy az élet nagy fordulópontjainak milyen körítésektől kísérve és milyen tartalommal töltve kell megtörténniük. Így például a világtól való elvonulás nehezen képzelhető el másként, mint hogy valami távol-keleti tengerparton felhúzott nádkunyhóból bukkan elő az ember azóta obligát szakállat eresztett ábrázata, amikor is a nála…

Van az a típus, akinek egyszerűen nem való az élet. Nem tud vele mit kezdeni. Leül az élet mellé, de tartja a távolságot, néha fúj rá, mint a macskák. Máskor gyanakvón körbevizslat, kissé a külső talpélekre támaszkodva és egyensúlyozva, mint amikor kétes higiéniájú fürdőben jár az ember mezítláb. Rendszeresen figyelmeztetnie kell magát, hogy ellazítsa az izmait, ilyenkor ez a röpke megnyugvás érzését kelti. Akkor is, ha ezt akár egy percen belül többször is megismétli. Ilyenkor legalább a szándék már vitathatatlan. Azt mondják, nincs felesleges ember. Se pótolhatatlan. Bár nem kell mindig kontrázni. Na például ez is egy lehetséges első lépés, ezt belátni, aztán kifújni a bennrekedt lélegzetet és ellazítani az…

Az utolsó mondat már megvan, már csak eljutni kellene odáig, át az out-of-focus ködén, vagy masszáján (nem tudtam dönteni), masszív védekezéssel tartani magunkat, a sínek közt céltalan kószáló lelkek ellenében, akik könnyen kedvét szeghetik az élőnek. De ha tudjuk, mire megy ki a játék, azzal máris beljebb vagyunk, az már haladás, joggal sejlenek fel előttünk a dinamizmusra asszociáló képek, kinek mi, Schumacher, vagy egy falhoz csapódó laptop, ez most tényleg csak példa, ha árulkodó is, ami pedig nem szép dolog. Milyen könnyű elkalandozni! Vissza hát a célhoz, az odáig vezető úthoz, továbbá menetrend, eszközök, terv és társak. Ez utóbbi kritikus. De mindenek előtt cél, az kell a parasztnak, meg mélységélesség.

Szétpakoltam egy halom iratot, most tele van velük a nappali. Kerestem a bizonyítványaimat. Franc se gondolta, hogy valaha még a kezembe akarom venni őket, de időnként az ember kénytelen új életet kezdeni. Az irataim természetesen A4-es méretű papíroknak megfelelő karton irattattartó mappákban sorakoznak, a mappákon tarka újságpapír-borítás. Be vannak kötve, mint a matekfüzet, csak ez ilyen színes-mozgalmas, anyaga pedig magazinok oldalai, újságok, amikbe régen írtam. Egy recenzió mögött ott lapul a nyelvvizsga bizonyítványom. Fotókat is találok, csecsemő, fátyol, part, a szokásos. Jó hogy ezek még megvannak, hogy kézbe lehet őket venni, de azért még mindig több itt, ami lom. Amit ki kéne baszni. Nem csak dobozba zárni, mert azt utána…

Mostanában megint trenírozom magam, hogy legyen türelmem hosszú távú célokért dolgozni, vagy úgy egyáltalán a hosszú távsággal való bíbelődésre. Például nem azzal kezdek neki egy új könyvnek, hogy megnézem, hány oldalból áll, s aztán ez az információ dolgozzon bennem végig, minden lapozásnál újabb kalkulációt végezve, hogy akkor mennyi van még hátra. Tudod, van ez az utazás kontra megérkezés elmélet. Igyekszem nem csak kipipálni mindent, hanem elidőzni a körmondatoknál, magam elé képzelni, amit a tájleírások részletei akarnak mutatni és megtalálni a harmóniát a még oly terhelő jelzős szerkezetekben. Néha kétségtelenül azon kapom magam, hogy van mit élvezni a hétköznapokban, máskor felülkerekedik bennem az egzakt értékekből értő középkorú a beteljesítetlen álmaival. Mert…

Mi, racionális emberek sosem fogjuk megérteni, hogy mi, hívő emberek miért találunk mindennél biztosabb kapaszkodót ott, ahol mások egy korhadt faágat se látnak. Hogy amikor mi pengeéles logikával vájunk utat magunk előtt, akkor mi egy olyan univerzum kérlelhetetlenségével parancsolunk megálljt, amely minden képtelensége ellenére sem sebezhető. Egyszerűen lepereg róla, ami csak lepereghet. És az is, ami nem. Ahol a végső érv az érthetetlenség ellen, hogy nem is kell érteni, sőt épp ez volna az egész éltető és összetartó ereje, a súlyos mágnesességgel felszentelt magva, ott ez annyira meghökkenti az ok-okozatok rabláncára fűzött materialistát, hogy könnyen eszét vesztheti tehetetlenségében. Semmi, de tényleg az égvilágon semmi nincs ugyanakkor, amivel igazolhatnánk, hogy a…