Amikor a tengernél jártam, beleszerettem a napfénybe. Épp úgy, ahogy ha beleszeretünk valakibe, észrevétlen szeretünk meg olyan tulajdonságokat is, amiket addig másokban ki nem állhattunk. Vagy legalább is nem jutott eszünkbe, hogy ez szerethető is lehet. A tenger előtt semmi különöset nem találtam a nyárban, azt hiszem, nem kedveltem túlságosan. Aztán igen, mert azóta minden napsugár a tengerre emlékeztet. Nemrég kezdtem el megint utálni. Hogy hunyorogni kell ettől a feleslegesen sok fénytől, fulladni a szárazságtól, irigykedni mások állapotfrissítéseire.

Voltam már felelősségteljes felnőtt, nekem ne mondja senki, hogy az egy életcél. Ritkán mond vigasztalót, valahogy sosem azt, amit akkor kellene, amivel akkor segítene, mintha valami feszélyezné, mintha kényszer ülne rajta, hogy mindenáron elviccelje inkább és olyankor (általában) eléggé megbánt, de ezt nem veszi észre. Mindenesetre ez kevés ahhoz, hogy ne rajongjak érte. Vékony ajka csókjában ott remeg a riadtság, de közvetlen mögötte már a kíváncsiság lép a sarkára. Elnyújtjuk a pillanatokat, hogy biztosan legyen mit megtagadni. Komótosan, hang nélkül sóhajt, ahogy eltávolodik az arcomtól. Nem kérek elnézést. Nem jó, ha az ember hozzászokik, hogy megbánjon minden szót, ami kicsit is a szíve tájékáról származik. Az mégiscsak az irodalom halála…

Idővel a megtörtént dolgok, a vágyak és a félelmek fura eleggyé válnak a fejben, s együtt teszik ki azt, amit emléknek nevezünk. Hiszen tudja az elme is, hogy nem a valóság számít, hanem a jó szöveg. Tegnap talán még emlékeztem rá, hogy ez a kép csak egy futó fantázia, ötlettöredék valami történethez. Nem akarom hallani, te hogyan emlékszel rá, mert erre nincs jó válasz.

Köhögök. Néha már esik is, de a nyár utolsó visszalövései még a sarkon ólálkodnak. Nem tudják megállapítani, hogy allergiás vagyok-e. Mindenesetre kaptam egy gyógyszert, és alig két nap múlva teljesen rendbe jöttem; ez meg ezért gyanús. Ilyen hamar nem hathat. Persze nem tudhatom. Most pedig valóban épp elfogyott, de csak ma, ma van az első nap, hogy nem tudtam bevenni, ennyire nem működhet a placebohatás. Szívom az orrom, néha fújom is, köhögök, viszket a szemem, amivel az embereket nézem. Így járok körbe, húsz perce, vagy húsz éve. Folyik a taknyom és nézem az embereket. Ők néha visszanéznek és van, hogy megtudom róluk, ők milyen köröket rónak. Hogy ki mindenkit hibáztatnak…

Bárcsak hazudnék, ha azt mondanám, nem akarlak bántani. Időnként leszemétkurvázlak, de csak magamban. Sose mondanék ilyet rólad senki előtt, pedig kéne. Hogy aztán becsületed megvédendő fenyegetőleg felemelkedjek, árnyékom sötét leplet vonjon a fejem fölé, közeledtemre riadtan hátráljak a falig, dühösen galléron ragadjam magam, látszódjon tekintetem zavarában a kiszámíthatatlanság és a pöttynyi őrület, hirtelen lefejeljem az orrnyergem, hogy ömöljön a vérem, az ingemre rá. Vagy jól azt képzelném, hogy te vagyok, csattanna a kifeszített tenyerem az arcomon, a sarokba rugdosnám kétrét görnyedt magamagam, felköpnék és aláállnék. Nagy műsor lenne, lássuk be.

A feldolgozás módszerei 1. Írjunk naplót! Helyezzünk hangsúlyt a hangulatingadozások körülményeire! Ne korlátozzuk figyelmünket a depresszív időszakokra, melyek megértése bár kétségkívül fontos, ám legalább annyira (sőt!), hogy lássuk, mitől izmosodik bennünk az élni akarás, a hétköznapi jókedv, a közeli vagy/és távoli jövőbe mutató tervezési készség és hajlandóság, a látszólag ok és funkció nélküli öröm, amely tehát önmagáért való, és ezen önmagáért valóságot miként fogadjuk, ha fogadjuk (márpedig tessünk fogadni!), el! Jöjjünk rá, mitől döglik a légy! (Haladóknak: fektessünk energiát abba, hogy hozzásegítsük a legyet kijutni szobából a nyitott ablakon át, ahelyett, hogy a rögzült hagyományokat követve agyoncsapnánk!) Raktározzuk el ezen praktikákat és reflexeket! Ha kell, imitáljuk a mozgást, amint zsebre…

Elvesztettem a fonalat. Korábban, mintha mindig lett volna fonál, aminek megragadom a végét és, hát valamit csinálok vele, továbbszövöm?, húzom?, megyek a mentén?; volt, most meg nincs. Ha időről időre más és más fonalak és fonálvégek, új és új egy igaz bizonyosságok, akkor is. Szeretném a pók munkáját, ahogy lassan, de tudatosan sző, tudja, mire megy ki a játék, nem lesz könnyű, nem is mondta senki, hogy az lesz, ma már az alap, hogy kemény munka, én az alap alatt vagyok most. Kaparnám a felszínt. Szőném a hálót. (Bekapnám a legyet – írhatnám más szituációban, mely szituáció mélyen fiktív volna.) Emlékeztető: legközelebb már feltétlenül valami vidámabbat írjunk!

– Soha nem sminkeled magad? Nevezhető-e jogosnak egy ilyen kérdés? Legalább is kényes ösvényekre evickélt ez esetben a joggyakorlás. De hát a kíváncsiság, a másik megismerésének vágya. – Nem szeretem felhívni magamra a figyelmet. A férfi ezt tréfának értelmezvén: nevetett, igaz nem őszintén (megsejthetett valamit). Érzékelhető volt némi gyanús rezgés a mondat után lógva maradt csendben, illetve a nő tényleg csak leheletnyit felkunkorodó mosolyában, amely ilyenformán inkább szólt az alkalomnak, az együtt levés örömének (ami persze imponáló, többet ér, mint bármilyen rúzs), minthogy egy rafinált geget kísért volna. Maradt a zavart várakozás, a férfit sehogy nem vitte rá a lélek, hogy egyenesen beismerje, nem érti (a poént). Könnyűvérűnek így direktben…

Ha hallom az előszobai szalagfüggöny zörgését, akkor tudom, hogy közeledik, de még lehet, hogy a mosdóba megy. Ha hallom a kilincset kattanni és az ajtót tompán puffanni, akkor mosdóba ment. Ha nem hallom, akkor az évtizedes parketta nyikorog lassú, súlyos léptei alatt. Ha hozzám jön, hátra a szobámba, megkérdi, nem vagyok-e éhes. Sosem vagyok éhes, ezt furcsállja. A parketta régi, az ajtók régiek, a zsaluk régiek, a festés, a konyhában a tűzhely, a fürdőben a csempék, a kád, a tükör régiek. Nem rosszak, csak régiek, az meg nem zavar. Nem tudom, zavarna-e, ha az enyém lenne, még az is lehet, hogy igen, sokáig ez volna mindennapjaim fókuszában, hogy lecseréljek ajtót,…

Felhívott ma egy ismeretlen férfi, rejtett számról, négyszer, ötször is talán, de a kagyló mindannyiszor néma maradt, fel sem merült bennem más, mint vonalhiba. Aztán mégiscsak beleszólt; a barátnőjét hívogatják erről a számról és most tudni akarja, hogy ki vagyok. Ha kurtán is, de őszintén adtam hangot sajnálkozásomnak a kialakult helyzet miatt, főként, hogy nem tudok neki segíteni, mert erről a számról bizony senkinek a barátnőjét nem zaklatták. De ő nem enyhült, s bár fenyegetőzésig nem merészkedett, egy szavam se hitte el. Mióta tart ez a flört, kérdezte egyre ingerültebben a hang. – Nem is tudom hirtelen – feleltem.