Köhögök. Néha már esik is, de a nyár utolsó visszalövései még a sarkon ólálkodnak. Nem tudják megállapítani, hogy allergiás vagyok-e. Mindenesetre kaptam egy gyógyszert, és alig két nap múlva teljesen rendbe jöttem; ez meg ezért gyanús. Ilyen hamar nem hathat. Persze nem tudhatom. Most pedig valóban épp elfogyott, de csak ma, ma van az első nap, hogy nem tudtam bevenni, ennyire nem működhet a placebohatás. Szívom az orrom, néha fújom is, köhögök, viszket a szemem, amivel az embereket nézem. Így járok körbe, húsz perce, vagy húsz éve. Folyik a taknyom és nézem az embereket. Ők néha visszanéznek és van, hogy megtudom róluk, ők milyen köröket rónak. Hogy ki mindenkit hibáztatnak…

Bárcsak hazudnék, ha azt mondanám, nem akarlak bántani. Időnként leszemétkurvázlak, de csak magamban. Sose mondanék ilyet rólad senki előtt, pedig kéne. Hogy aztán becsületed megvédendő fenyegetőleg felemelkedjek, árnyékom sötét leplet vonjon a fejem fölé, közeledtemre riadtan hátráljak a falig, dühösen galléron ragadjam magam, látszódjon tekintetem zavarában a kiszámíthatatlanság és a pöttynyi őrület, hirtelen lefejeljem az orrnyergem, hogy ömöljön a vérem, az ingemre rá. Vagy jól azt képzelném, hogy te vagyok, csattanna a kifeszített tenyerem az arcomon, a sarokba rugdosnám kétrét görnyedt magamagam, felköpnék és aláállnék. Nagy műsor lenne, lássuk be.

A feldolgozás módszerei 1. Írjunk naplót! Helyezzünk hangsúlyt a hangulatingadozások körülményeire! Ne korlátozzuk figyelmünket a depresszív időszakokra, melyek megértése bár kétségkívül fontos, ám legalább annyira (sőt!), hogy lássuk, mitől izmosodik bennünk az élni akarás, a hétköznapi jókedv, a közeli vagy/és távoli jövőbe mutató tervezési készség és hajlandóság, a látszólag ok és funkció nélküli öröm, amely tehát önmagáért való, és ezen önmagáért valóságot miként fogadjuk, ha fogadjuk (márpedig tessünk fogadni!), el! Jöjjünk rá, mitől döglik a légy! (Haladóknak: fektessünk energiát abba, hogy hozzásegítsük a legyet kijutni szobából a nyitott ablakon át, ahelyett, hogy a rögzült hagyományokat követve agyoncsapnánk!) Raktározzuk el ezen praktikákat és reflexeket! Ha kell, imitáljuk a mozgást, amint zsebre…

Elvesztettem a fonalat. Korábban, mintha mindig lett volna fonál, aminek megragadom a végét és, hát valamit csinálok vele, továbbszövöm?, húzom?, megyek a mentén?; volt, most meg nincs. Ha időről időre más és más fonalak és fonálvégek, új és új egy igaz bizonyosságok, akkor is. Szeretném a pók munkáját, ahogy lassan, de tudatosan sző, tudja, mire megy ki a játék, nem lesz könnyű, nem is mondta senki, hogy az lesz, ma már az alap, hogy kemény munka, én az alap alatt vagyok most. Kaparnám a felszínt. Szőném a hálót. (Bekapnám a legyet – írhatnám más szituációban, mely szituáció mélyen fiktív volna.) Emlékeztető: legközelebb már feltétlenül valami vidámabbat írjunk!

– Soha nem sminkeled magad? Nevezhető-e jogosnak egy ilyen kérdés? Legalább is kényes ösvényekre evickélt ez esetben a joggyakorlás. De hát a kíváncsiság, a másik megismerésének vágya. – Nem szeretem felhívni magamra a figyelmet. A férfi ezt tréfának értelmezvén: nevetett, igaz nem őszintén (megsejthetett valamit). Érzékelhető volt némi gyanús rezgés a mondat után lógva maradt csendben, illetve a nő tényleg csak leheletnyit felkunkorodó mosolyában, amely ilyenformán inkább szólt az alkalomnak, az együtt levés örömének (ami persze imponáló, többet ér, mint bármilyen rúzs), minthogy egy rafinált geget kísért volna. Maradt a zavart várakozás, a férfit sehogy nem vitte rá a lélek, hogy egyenesen beismerje, nem érti (a poént). Könnyűvérűnek így direktben…

Ha hallom az előszobai szalagfüggöny zörgését, akkor tudom, hogy közeledik, de még lehet, hogy a mosdóba megy. Ha hallom a kilincset kattanni és az ajtót tompán puffanni, akkor mosdóba ment. Ha nem hallom, akkor az évtizedes parketta nyikorog lassú, súlyos léptei alatt. Ha hozzám jön, hátra a szobámba, megkérdi, nem vagyok-e éhes. Sosem vagyok éhes, ezt furcsállja. A parketta régi, az ajtók régiek, a zsaluk régiek, a festés, a konyhában a tűzhely, a fürdőben a csempék, a kád, a tükör régiek. Nem rosszak, csak régiek, az meg nem zavar. Nem tudom, zavarna-e, ha az enyém lenne, még az is lehet, hogy igen, sokáig ez volna mindennapjaim fókuszában, hogy lecseréljek ajtót,…

Felhívott ma egy ismeretlen férfi, rejtett számról, négyszer, ötször is talán, de a kagyló mindannyiszor néma maradt, fel sem merült bennem más, mint vonalhiba. Aztán mégiscsak beleszólt; a barátnőjét hívogatják erről a számról és most tudni akarja, hogy ki vagyok. Ha kurtán is, de őszintén adtam hangot sajnálkozásomnak a kialakult helyzet miatt, főként, hogy nem tudok neki segíteni, mert erről a számról bizony senkinek a barátnőjét nem zaklatták. De ő nem enyhült, s bár fenyegetőzésig nem merészkedett, egy szavam se hitte el. Mióta tart ez a flört, kérdezte egyre ingerültebben a hang. – Nem is tudom hirtelen – feleltem.

Nabokov írja, igaz egy mentális téren kihívásokkal küszködő szereplője szájába adva, hogy az igazi öröm az emlékezésben rejlik, nem a megélésben. Ez sok mindent megmagyarázhat, de talán mégis érdemes volna figyelmeztetni magunkat, hogy most épp jó. Feltéve, ha épp jó. Vagy akkor ismerjük be, hogy tényleg csak arra megy ki az egész, hogy legyen mit elmesélnünk a kocsmában. Vádolom az egész európai kultúrkört ezzel a Szent Péter-szindrómával, azokat sem mentve fel, akik nem is vallásosak, ti. hogy az egész habzsolás célja, hogy hátha egyszer mégis számot kell adnunk, mi mindent vittünk véghez, s akkor ne a cipőnk orrát fixírozzuk szégyenkezve. Nem fog kelleni. Nincsenek ilyen-olyan országok, a kapui előtt nem…

Hogy létezhet szerelem, ami nem az örökkévalóságban gondolkodik? Bizonyos következményeket viselni kell, ez tán még nem vaskalaposság, nem is olyasmi, ami bosszúvágyból, vagy tudattalan önsorsrontásból ered. Ez csak van, mint az isten vagy a szó, amelyet igen különbözően értelmezünk. Idővel kezdtem megszeretni az értelmezéseidet, ami még csak nem is annyira az ő érdemük. Hogy két ember sokféleképpen kötődhet egymáshoz, ezt értem, bár vigasznak csekély, kimondom: terelés. Sem az eleve kudarcra ítéltetés biztos tudata, sem a különféle természeti törvényszerűségek nem szolgáltatnak elegendő alapot a feloldozáshoz. Már csak a tévéből is úgy tudtam, a szerelemnek úgymond metafizikai ismérve az örökké. Máskülönben mi végre? Mire alapoz, miből eredezteti létjogosultságát, ha tisztában van azzal,…

A legjobb olvasmányélményeimet nőknek köszönhetem. Nem voltam minddel említésre méltó érzelmi kapcsolatban, nincs ilyen összefüggés. De akkor mi egyéb közös volt még bennük a szavakhoz való vonzódáson kívül? A azt szerette, ha egy szöveg leteríti és átrobog rajta, mint valami hódító vikingfalka, B azt, ha a szavak simogatón kúsznak fel a gerincén és észrevétlen érik el azt a pontot, ahonnan már a könyv úgymond letehetetlen. Sose találkoztam senkivel, akinek az olvasás nyújtotta öröm hasonló lett volna mondjuk egy jégkrém elfogyasztásával, vagy akiben egy könyv befejezése pusztán annyi megelégedést keltett, mint tegyük fel portalanítva látni a kedvenc hálószobai komódját. Vannak dolgok, amiket nem érdemes csak úgy elmaszatolva gyakorolni.