(Korábbról) Regényötlet: egy csapat gyerek A legyek urán felbuzdulva megszökik az őket nagymamáknak lepasszoló, “énidőt” mantrázó szüleiktől és megtámadnak egy gyerekmentes pihenést kínáló wellness hotelt. Mai update, hogy egy kis részt meg is írtam belőle. Ferike gyújtó hangú beszédet mond a forradalom előestéjén: “- Úgysem sikerülhet – lógatta orrát Bencus.Ekkor Ferike méltóságteljesen felé fordult, majd közelebb lépett hozzá. A másik két alsós azonnal összébb húzta magát a hintában, megszokták már a nagyszünetekben, hogy ha nagyok közelítenek hozzájuk, abból pofon lesz, vagy jobb esetben a tízórai elkobzása.Ám Ferike szeretetteljesen megérintette a cipőjét bámuló Bencus vállát és így szólt hozzá meleg, bölcs hangján:– Bencus, ugye tudod, hogy ez a gondolat a fejedben…

Nemrég a fényképésztől sikerült téves kódot kapnom, így a sajátom helyett valaki más elkészült fotóiba tekinthettem bele. Megnyugtatott, hogy a jól sikerült képek aránya nála sem volt magasabb, mint nálam szokott lenni. A próbálkozásaink és félrecsúszásaink meglehetősen hasonló tendenciát mutattak: elsietett blendebeállítással lőtt budapesti esték, a tekintetről a gallérra csúszott fókuszú portré, illetve ezek mellett néhány elfogadhatónak mondható tájkép, a mozdulatlanságukkal biztonságot nyújtó dombok és hidak. Az egyik portrén különösen megfigyeltem a színeket, a fehér nyak ívét, a fül mögé kanyarodó fekete tincseket, a szemüveglencsén át a pillák köré gyűlt lilát. Számos lehetőség kínálkozik belesni mások életébe, ezek egy jelentős része direkt e célra jött létre, hogy nézzük, lessük, kövessük…

– Igaz vajon, hogy az emberek alapvetően nem változnak? – kérdezte. – Biztos vannak olyan vonások, amik egész életünkre megmaradnak, a jellemünknek olyan mélyen beágyazott, mondhatni eredendő összetevői, amiktől ha készakarva dolgozunk is rajta, akkor sem tudunk megszabadulni, mint a szemünk színétől vagy az orrunk méretétől. Mégis azt gondolom, hogy az ember a mindezen kívül eső keretek között nagyon is változik. Ez nem döntés kérdése, csak sodródik és egyszer már egész máshol találja magát. Azt hiszem, én rosszabb ember vagyok, mint aki voltam. – Dehogy vagy rosszabb, csak… – De megint túl sokat molyoltam azzal, hogy a megfelelő választ adjam, hogy azt mondjam ki, amit tényleg mondani akarok és az…

Úgy tartják, az emberiség három nagy traumát élt át, tudniillik hogy 1) nem a Föld körül forog a világ, a bolygónk csak egy a megannyi csillag közül s a világon semminek nem vagyunk a középpontja; 2) a fajunk nem közvetlen Istentől eredeztethető, hanem fákon csüngő majmoktól származik; 3) nincs szabad akarat, minden döntésünk felvett szokások és hiedelmek következménye. Szorosan függ-e össze mindez az ego gyomorforgató felmagasztalásával? Ahogy az ember önmagát állítja a mindenség közepére, ahogy elhiszi, hogy teremtő erővel bír és ahogy szabadságával és döntéseivel kérkedik, az valahol mégiscsak a bukás elkerülhetetlenségét már jól tudó sereg utolsó tivornyája, a pusztulás előszelét már megszimatolt vadállat végső észvesztett ámokfutása. Belátható, ha sokaknak…

Épp végzett a teljesítményösszegző mutatók táblázatba rendezésével, amikor meglátta a hírt, hogy újra Budapesten lép fel a Guns N’ Roses. Felidézte tizenkét éves önmagát, ahogy bőrig ázott a régi Népstadionban, amikor először látta őket. Aztán azon kezdett gondolkodni, vajon a régi barátok közül hányan engedhetik meg maguknak jelen helyzetben, hogy jegyet vegyenek a koncertre. Majdnem biztos volt benne, hogy elsírná magát a Sweet Child O’ Mine alatt. Tán már csak azért is megérné kicsengetni a negyvenezer forintot, hogy beborítsa ez az érzés, a lénye mélyére nyúljon és amikor feltépi, amit ott talál, zokogjon, ahogy évek óta nem engedik zokogni az érzelmeit letompító gyógyszerek. Elképzelte, hogy a backstage-ben arról mesél a…

Messziről látszik. Az nem, hogy pontosan mi, csak hogy roncs. Rom. A szántóföld szélén otthagyva rohad. Állatok bújhatnak el benne, vagy ember is akár, de itt sokáig a széles semmi húzódik, idáig nem jön ki senki, bármilyen nincstelen is, csak hogy legyen egy lyuk, ahová bebújhat. Vagy tévedek és kijön. Meddig megy el az ember, hogy legyen valamije? Mintha kétféle rom létezne, a jó, ami végtelen mélységekbe és magasságokba enged bepillantást és a rossz, ami a létezésen túli állapot, a kézzelfogható pusztulás. Az ember abban bízik, hogy amit maga után hagy, jó rommá válik, mementóvá, képeskönyvvé, ami méltósággal sárgul meg. De a legtöbbek hagyatéka pusztán szemét. Puhafedeles ponyva, amiben ilyen…

Útnak indulunk, lehúzzuk az ablakot, keressük a frekvenciát. Átmegyünk a hídon, aztán végig a parton, nézzük a folyót, ami nem felejt. Egy végtelen hosszúnak tűnő uszály hullámokat ver, de mire elérik a partot, már elgyengülnek, mint a rádió hangja az alagútban. Telipofával nevetünk bele a reggelbe – ez vajon meddig hallatszik? Ha lenne közönségünk, a párok most óvatosan összeérintenék az ujjuk. Úgy érzem, ha olvasni tudnék a házak felett kavargó felhőkből, azt is tudnám, mire vágysz ebben a pillanatban. De a felhők is túl messze vannak hozzá, hogy lássam a kézírásukat. Egyszerre beborul és hirtelen eső hull a városra. A víz idővel megemelkedik és néhol már a partot mossa. A…

És egyszer csak kitört belőle. Keservesen gyűlölte az Istent. Elmondta mindennek, amit ember csak elmondhat arról, akit hite szerint felelősség terhel minden elhalt sóhajért, minden kisiklott évért. Arcára vastag árkokat rajzolt a düh, amely az elfojtással töltött hosszú idő után mintha a föld mélyéről tört volna fel rémisztő erővel. Nem az ég felé kiáltott, nem is volt hajlandó tudomást venni holmi felsőbbrendűségről, csak maga elé köpte a szavakat véres torkából. Mint megunt, ócska ruhadarabot, a földön heverve hagyta a tiltásokat, nem azért hogy megbotránkoztasson, vagy hogy híveket sorozzon maga mellé, pusztán hogy kimondhassa végre: nem vagy kegyelmes! Egy gonosz senkiházi vagy! Hogy megbánta-e végül, hogy magára tetováltatta a keresztet, ezt…

Úgy bolyongtak a város körül, mint a Mars két bolygója, Phobos, a félelem és Deimos, a rettegés. Éjszakára behúzódtak a hideg és a környéken újra feltűnt farkasok elől a régi lámpagyár épületébe. Meg sem próbáltak aludni, csak ki akarták bírni reggelig. Minden izmuk remegett. Add ide a telefonod. Nem adom. Az egyre fenyegetőbb széllökések megremegtették a betört ablakok maradékát. Egy darab üveg lehullott és darabokra tört a mocskos betonon, a csörömpölésre mindketten rémülten kiáltottak fel. Fel kell hívnunk. Nem kell. Egyikük a zsebében talált kenyérmaradványokat morzsolgatta, a másik mereven nézte görcsbe állt ujjait. Aztán mégis reggel lett valahogy. Apránként láthatóvá váltak az asztalok, a szerszámok. Egy kabát egy székre terítve…

Ha jól értelmezem – amire semmi garancia –, ez az új tan abba az irányba igyekszik engem terelni, hogy könnyű szívvel vessem magam a felém robogó érzelemhullámok vonatkerekei alá és tapasztaljam meg, mennyire könnyen robog ez át rajtam. Vagy ha nem is mint kés a vajon, enyhe ellenállás azért talán belefér, valamelyik filmben láthattunk is ilyet, nyilván a Szellemirtók volt az, tehát hogy szinte anyagtalan szellemként huss! Lényeg, hogy ne az averziókra koncentráljunk mindenáron, hanem vizsgáljuk meg, füleljünk jól, milyen is ez a kerékcsikorgás. Hát azért túl jó nem lehet. Én eleve viszolygok a zörejektől, de még zenét sem hallgatok nagyon hangosan, pedig gyakran hallgatok. Imádom ezt a vinyl reneszánszt!…