A piactér irányából idevisító sziréna, illetve – kapva az alkalmon – az erre válaszul ambiciózus farkasvonyításba kezdő keverékkutya (egy nyugdíj előtt álló operaénekest idéző próbálkozása imponáló és szánalmas egyszerre) hangja olvadt egybe ezen a reggelen ébresztőmként. Felismerve, hogy időm még engedi, kávéscsészémmel visszaültem az ágyamba, hátam és a fal közé állítva a párnám, magamra húztam a takarót, ami talán egész éjjel mellettem hevert kiterítve, mintha egy hullával szeretkeztem volna előző este, és könyvem után nyúltam. „(…) ma úgy szorongatom kezemben a trivialitást, mint egy vakon született pápa Péter kulcsait Luther előszobájában.” – írja Szentkuthy. Szeretnék én is úgy blöffölni, hogy évtizedek múlva is csak legyintsenek az ezt felhánytorgatókra, ha a…

Fullasztó hőségben kevés dühítőbb van annál, mint amikor folyamatosan hallod a mennydörgést valahonnan a távolból, miközben egy csepp eső nem hull le az égből, de még csak a napot sem tervezi eltakarni valami felhőféle. Mintha Miley Cyrus kiabálná az ablakom alatt, hogy le akar szopni, de hiába nézek ki, nem látom a fáktól, hogy hol van, ő nem tudja, melyik lakásban lakom, csak kiabál lent magányosan és kétségbeesetten, de egy lépéssel nem kerül közelebb a bejárati kapuhoz. Negyedik emelet, lift nincs. A könyveimet volt a legkeményebb felcipelni. A videókonferencián azon viccelődtek a kollégáim, hogy épp aznap jelent meg egy cikk, miszerint a könyvespolc elől bejelentkezni egy bevett manipulációs technika. Néztem…

Mintha egy családi fényképalbumot lapozgatna, nagy barna bőrkötésest, úgy próbálta magában felidézni életének ilyen távolságból már fontosnak tűnő mozzanatait, és ez a hol színes, hol fekete-fehér, hol egyszerűen csak sárga, gyakran cakkos szélű, sarkainál a papírlapokra ragasztott fotókból álló emlékhalom, amely látszólag rendszertelenül ugrált a különböző évtizedek között, óvatosan és sunyin sasszézva előre, majd mintha abban bízna, hogy lerázhatja a nyomában leskelődőket hirtelen bakugrással a múltba menekült, idővel már-már értelmezhetetlen masszává elegyült, saját logikát teremtett, s vele életeket, történeteket színezett át, isten a megmondhatója, milyen céllal. Ő pedig felemelt kézzel gázolt bele ebbe a felforgatott világba, mint aki nem hajlandó megfontolás tárgyává sem tenni a saját szerepét az egészben, mint…

Értem én, hogy csak a tudatom kivetülése, de hogy kerül oda? És egyáltalán mi az ott a kép szélén, lélek vagy szürke gém? Egyszer egy herceg mezítláb kelt át a befagyott tavon, mert a túlparton Istent vélte látni. Az út alatt véresre vakarta a lábán a megbánást. Valahogy csomót kötött a félelmére és azt gondolta, ha nyomorék lesz is, válaszokat akar erre a hátralévő kevés időre. Megérkezett, leült Isten elé, de az nem szólt egy szót sem. A herceg kétségbeesetten fürkészte a tekintetét, amelyet az nem is rá szegezett, hanem a feje mellett a távolba, ahogy a sértődött nők szokták. Azóta is ott ülnek, némán. A herceg már nem fél…

A tragikus szerelmek semmi másra nem jók, mint hogy az ember regényt írjon belőlük. Nem leszünk tőlük többek, nem tanulunk belőlük, eleve nevetséges a feltevés, hogy szerelem-ködben vakoskodva kiolvassa az ember a jegyzeteiből, milyen korábbi hibákat is írt fel magának emlékeztetőül. Sosem magának írja fel. Valamiféle közkincs jelleget kapnak ezek a csalódások, mások örülhetnek, hogy nem velük történtek meg, vagy ha megtörténtek, hogy nincsenek velük egyedül a világban. De leginkább: hogy ezek a regénytémák az élet természetes velejárói. Boldog párkapcsolatról meg nincs mit írni. Boldog ember különben sem nagyon ír, tán még olvasni sem olvas. Mosolyok, napsütés, egyetértés: ebből nem lehet megélni. Nem eurodiszkó ez.

Nem gondolta ő ezt át eléggé, én meg ösztönösen ráéreztem, hogy itt valamit tönkre lehet tenni, így sikerült az ő hányavetiségével és az én reflexeimmel lehúzni a hétköznapiságba, amit pedig nagyjelenetnek szánt. Voltam én már ennek a másik végén is. Nem olyan kínos. Inkább csak felfakad az a pici nedv, amiről úgyis tudtuk, hogy ott van (fehér pötty a bőrön), akkor is, amikor oda-odapiszkálunk (és tényleg, mit remélünk olyankor?), tudjuk jól, hogy elkerülhetetlen, de szép tőlünk, hogy próbálkozunk. Jó volna egy súlyos eposzban élni, ehelyett péntek délelőtt 10 óra 43 van és nem jár a 3-as metró.

Az olvasás rontja a szemet. Antikvár könyvek piszka, pora ragad az ujjak végére, meg felszáll a szembe, s vakarózásra késztet, hogy így még jobban beledörzsöljük. Aztán csepegtethet az ember, hogy kikönnyezze a boldogságot. Gyanús, hogy a könyvemből hiányoznak lapok. Nem nyomtattak rájuk oldalszámokat, innen a bizonytalanság. Nehéz eldönteni, kevésbé érthető-e így, mintha. (Csak nem volt akkora hülyeség a hagyományos történetmesélés.) Vagy csak nem akarom belátni, hogy ennyi: az egész. Mintha keresnék valamit ezekben a könyvekben, nem önmagukért olvasom őket, hanem hogy több legyek általuk, hogy a belőlük szerzett tapasztalatokat később forintosítsam, hogy megtudjak belőlük valamit a világról. Sosem az olvasásért magáért. Remélem, lesz tíz múlva, aki máglyára dobja, amit írtam.

Volt nemrég divatban ez az érvelés, miszerint attól, hogy valamit sokan mondanak, még nem lesz igaz. Ami igaz, csak nem annyira aktuális. Mint például fordítva. Érdemes megfigyelni, hogyan helyez pályán kívülre egy véleményt az, ha sokan osztják. Ez valami hipszter-maradvány lehet, hogy ha háromnál többen gondolnak valamit, vagy hordanak hasonló frizurát, akkor az ettől automatikusan érvényét veszti. Túl mainstream. Lejárt lemez, nem elég egyedi, tessék kitalálni valami újat, minden nap, minden percben, mert megöl az unalom és ha unalmas vagy, nem vagy érvényes. Mintha a tömegvonzás ellenében jönne létre egy alternatív tömeg. Egy csak azért se tömeg.

Nem lehet írni. Én ki nem állhatom ezt a túltolt szubjektivitást. Megpróbálom ezt másképp: tehát én gyűlölöm az Én-t. Nem magamat, vagy hát magamat is néha, de ennyire nem csapnék a közepébe, (lám alig kezdtünk bele, rögtön itt egy leleplezés, mint amikor valaki annyira próbál nem beszélni egy konkrét dologról, annyira igyekszik kerülni a témát, mint egy a szeme felé meredő tüzes piszkavasat, hogy nem tud nem arra a dologra koncentrálni és rögtön az első adandó alkalommal világba kiáltja: na és, kimondtam, tessék!, de lehet, hogy még csak adandó sem kell, megadja ő magának, a vas meg áll ki a fejéből), azt utálom, amikor: Én! Én! Én! Hát lehet, hogy…

Végül mindig a hiány marad és semmi más. A lehetőségektől szédült ember annyira fél a haszontalanul múló percektől, hogy épp ez bénítja meg. Egyben így igaza van: valóban el fogják felejteni. Szabad csak akkor lesz, ha elfogadja: ezzel nem veszít semmit. Ehhez azonban találnia kellene legalább egy valakit, aki maga is osztja ezt. Nem úgy van az, hogy kipattan egy ilyen gondolat az ember fejéből, megörül neki és attól kezdve e szerint él. Szüksége van egy mintára, egy hivatkozási pontra, egy megmondó emberre. Anélkül ijesztően radikálisan hangzik az egész, szinte életszerűtlen. Ezért is jók ezek a világkatasztrófák, ilyenkor az ember nem ér rá ilyesmin gondolkodni, egyáltalán eszébe se jut.