-
Közlés, kényszer
A nagymutató tempójára hullik a vakolat, lassú másodpercek, gyors órák, pohár víz az asztalon, a flakon címkéje szerint gondosan választott aromák, ha felemelném, ott maradna egy majdnem teljes kör, vékony, mint az a szál, ami összetartja ezt az egészet. Nem mozdítom, ha hozzáérne a fogamhoz, szemfog, a hármas, a bal oldalon, a fél fejem hasogatna tőle. Nem jutok beljebb, közelebb, nem leszek egész én se, az a halál volna, elkerülhetetlen, de elvárhatónak mégse mondanám. Nincs sírás, hagyjuk is ezt. Nem igaz, hogy megkönnyebbült volna. Nem állítom, hogy aki ilyet mond, az hazudik, nem látok mások fejébe. Ő mindenesetre teljesen őszintén, természetesen, emberi ösztön, ledermedt, halálra rémült. Szerintem mégiscsak sírt, legalább…
-
Virág, vasárnap
Elindulok egy újságért a papának. Megyek lefelé a lépcsőházban, kilépek a kapun. Kicsit nézelődöm, valaha megszokott látvány. Próbálom megszokni, hogy ezentúl megint ez lesz. Ez a része jó. Aztán rájövök, hogy fogalmam sincs, merre induljak. Hol vesznek itt az emberek újságot? Évek óta abba se gondoltam bele, hogy egyáltalán van még, aki vesz. Pedig kell lennie. Feltúrom az emlékeimet, de annyi minden változott. Nem, annyi minden azért nem változott. Hajdani hírlapos bódék helyeire emlékszem, de azok már nincsenek meg. Nincs a helyükön semmi. Vagy van, de nem az. Vegyes vagy dohány. Lottózó. Elindulok arra, amerre egy közértet sejtek. Ha még megvan. Ha még megvan, senki nem hívja így. De ha…
-
Amerikai temetés
(1) Egy puskagolyó körülbelül 6-800 méter per szekundum sebességgel halad át az ember agyán. Nem, annyi a kilövési sebessége, de lényegesen le kell lassuljon, amikor befúródva a koponyába, nem, várjunk, ha valaki a szájába veszi a puska csövét, akkor ott a puhább szájpadlás bizonyára kisebb ellenállást tanúsít, vagy mégsem, hiszen a hús mögött ugyanúgy a koponyacsontot kell áttörni, akkor viszont nem hogy nem kisebbet, de még talán nagyobbat is… Eh, mindegy, szóval a csóka szájba lövi magát, a golyó áthasítja a fejét, hátul távozik és… Terrence maga mögé nézett, a behatolásra váró sima falat tervezte gondolkodó arccal szemügyre venni, de egy vakító fehér ing, a gallérja köré tekert kék-fehér haránt…
-
A lehetetlen háromszög
(In A fiúk nem sírnak, 2013) Ha megengedik, idéznék: „és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,már azt, hogy minden kép és költemény,azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét,a lepke őt és mindhármunkat én.”(Szabó Lőrinc) Illetőleg: „A lehetetlen nem létezik.”(David Beckham) Maurits Cornelis Escher Úr saját keze közé! Mélyen tisztelt Escher Úr, illetve mindenki, aki e sorokat valaha olvasta, vagy olvasni fogja! Bizonyára nem okozok kényelmetlenséget önnek azzal, hogy levelem magyar nyelven írom, hiszen mint minden a tudomány, vagy a művészet terén kimagasló férfiember, felteszem, ön is bír némi magyar felmenőkkel (amennyiben mégsem, úgy szégyellje magát). Tisztelt Escher Úr! Figyelem már egy ideje. A művészetről és filozófiáról alkotott gondolatai, hogy azt…
-
#109
Hogy én mit keresek hétköznap éjszaka egy vonaton, azt tudom. Tudom, hogy nem szokásom ez, így alakult, rendhagyó az alkalom. De mit csinál ez sok mindenki rajtam kívül? Mindenkinek nem lehet rendhagyó. Nem lehet a rendhagyót rendszeresíteni, hiszen. Ez volna a normális, hogy ilyenkor?! Kulturált megjelenés, magabiztos jelenlét. Szóval józanok. Mennek. Hova? Ketten a középből felsővezetővé válás előttük álló lehetőségeit tárgyalják meg (csütörtök éjjel józanul egy vonaton!), hallhatóan nem teoretikusan, hanem mint ami épp aktuális. A kalauznak fogalma sincs, lesz-e átszállás Kőbányán, egyikük meghallja és készségesen már keresi is nekem a telefonján. Lesz. Átszállás után meg ez a másik, cipőt le, papírzacskóba rejtett péksüteményt és palackozott üdítőitalt elő, füles a…
-
#108
Riadt madárhang az erdő felől, sötét van, egyedül a vízközmű-szolgáltató bejárata feletti lámpa világít. Dermedten néz szét maga körül: Hová tűnt mindenki? Az utolsó kiáltások visszhangjai még itt vibrálnak körülötte, az esőáztatta kabátok szúrós szaga sem szállt még fel. Mintha mindenki csak a tulajdonságait küldte volna el maga helyett, de már azok is sorban elhagyják az emlékezettel befogható időt. Maradt még pár oldal üresen a naplómban, O. erőlteti, hogy írjak valami újat. Persze ne ilyet, ne ilyen rémálomszerűt, hanem szépet, valódit, gyerekek a kertben, szülők támogató környezetet teremtenek, a felnőtt fogszabályzóktól rendezett mosolyok fültől fülig érnek, karok ölelik egymást, a bőrök simák és a testek szerethetőek. A világ egy gesztenyefa…
-
#107
Ügyetlenül tartottam a több mint ezer oldalas könyvet a két hüvelykujjam tövében, a mutatóujjal közösen bezárt Nike-pipa mélypontján a hétvégi kertrendezés nyomában kialakult halványpirosan nedvedző sebek miatt, amiket a nap folyamán Bepanthennel kezeltem le, ha épp eszembe jutott és amik szinte felajánlották magukat a lapéleknek, mintha valami halálraítélt kacérkodna perverzen a hóhérbárddal. Megcsúszhatott az ujjam, ahogy lapoztam és hirtelen felgyűrtem a papírt egy kis helyen a sarokhoz közel. Szakadás nem keletkezett, de gyűrődés keltette csíkok igen. Próbáltam ezeket óvatos ellenirányú hajtással semlegesíteni, ami persze sosem lehetséges igazán, az embernek mégis ez jut eszébe elsőnek. Aztán még mindig óvatos mozdulatokkal simítottam kettőt a papíron, végül is sikerült valamelyest mérsékelni a kárt.…
-
#106
(Korábbról) Regényötlet: egy csapat gyerek A legyek urán felbuzdulva megszökik az őket nagymamáknak lepasszoló, “énidőt” mantrázó szüleiktől és megtámadnak egy gyerekmentes pihenést kínáló wellness hotelt. Mai update, hogy egy kis részt meg is írtam belőle. Ferike gyújtó hangú beszédet mond a forradalom előestéjén: “- Úgysem sikerülhet – lógatta orrát Bencus.Ekkor Ferike méltóságteljesen felé fordult, majd közelebb lépett hozzá. A másik két alsós azonnal összébb húzta magát a hintában, megszokták már a nagyszünetekben, hogy ha nagyok közelítenek hozzájuk, abból pofon lesz, vagy jobb esetben a tízórai elkobzása.Ám Ferike szeretetteljesen megérintette a cipőjét bámuló Bencus vállát és így szólt hozzá meleg, bölcs hangján:– Bencus, ugye tudod, hogy ez a gondolat a fejedben…
-
#105
Nemrég a fényképésztől sikerült téves kódot kapnom, így a sajátom helyett valaki más elkészült fotóiba tekinthettem bele. Megnyugtatott, hogy a jól sikerült képek aránya nála sem volt magasabb, mint nálam szokott lenni. A próbálkozásaink és félrecsúszásaink meglehetősen hasonló tendenciát mutattak: elsietett blendebeállítással lőtt budapesti esték, a tekintetről a gallérra csúszott fókuszú portré, illetve ezek mellett néhány elfogadhatónak mondható tájkép, a mozdulatlanságukkal biztonságot nyújtó dombok és hidak. Az egyik portrén különösen megfigyeltem a színeket, a fehér nyak ívét, a fül mögé kanyarodó fekete tincseket, a szemüveglencsén át a pillák köré gyűlt lilát. Számos lehetőség kínálkozik belesni mások életébe, ezek egy jelentős része direkt e célra jött létre, hogy nézzük, lessük, kövessük…
-
#104
– Igaz vajon, hogy az emberek alapvetően nem változnak? – kérdezte. – Biztos vannak olyan vonások, amik egész életünkre megmaradnak, a jellemünknek olyan mélyen beágyazott, mondhatni eredendő összetevői, amiktől ha készakarva dolgozunk is rajta, akkor sem tudunk megszabadulni, mint a szemünk színétől vagy az orrunk méretétől. Mégis azt gondolom, hogy az ember a mindezen kívül eső keretek között nagyon is változik. Ez nem döntés kérdése, csak sodródik és egyszer már egész máshol találja magát. Azt hiszem, én rosszabb ember vagyok, mint aki voltam. – Dehogy vagy rosszabb, csak… – De megint túl sokat molyoltam azzal, hogy a megfelelő választ adjam, hogy azt mondjam ki, amit tényleg mondani akarok és az…
