A kapu most sem volt rendesen bezárva. Többször láttam már, ahogy az idős ember a szomszédságából egyszerűen feltépi mindkét szárnyat, hogy be tudja tolni az elektromos robogóját a lépcső mellé. A robogó piros volt, elől kis kosárral. Az idős ember sosem köszönt vissza. A szobájába lépve leültem a mustársárga fotelbe az ablak alá, ő pedig a tévével szemközti kanapén helyezkedett el. A tv-n egy webkamera képe volt látható, amely a világ legrégebbi sonkájáról közvetített élőképet 0-24-ben egy virginiai múzeumból. A sonkát 1902-ben gyártották. Milyen volt a búcsúztató, kérdezte. Elmeséltem, hogy a kezdeti gyertyafényes emlékezés után hamar könnyed és vidám hangulatú osztálytalálkozóba torkollott az este, de ezt talán Zsolt se bánta…

Egy ideje már – úgymond – vidéken élek; tele van még a város szerelemmel? Azt gondolná az ember, nem szükséges ma már személyesen jelen lenni bárhol, azért van a képernyő, hogy a bárhol mindig velem legyen, mostanában például az alkoholt is felszolgáló VIP-páholy biztonságából csodálkozom rá olyan országokra, amelyekről a közbenső időben is sejtem ugyan, hogy léteznek, de csak négyévente jutnak eszembe. Többekről tudjuk, hogy inkább nem is kellene hazamenniük. Bár hogy istenigazából hol mi folyik, azt csak ezen a tejüvegen keresztül olvassuk, alig észrevehető a különbség az ilyen hírek és az új Mandalorian évad között. Nemrég a dolgom újra Pestre vitt, ahol egy rég látott kedves ismerősöm élhetetlen légkörről,…

Láttad tegnap a holdat? Milyen erőtől duzzadóan izzott azon a nevetségesen tágas égen, amely most már olyan könnyű szívvel borul sötétbe. Amikor elindultam hazafelé, még a köd apró cseppjei verték vissza a távozó nap gyenge fényét, ám percek alatt olyan fenyegető sötét lepte el a város határát, ami elsőre egyáltalán nem tűnt természetesnek. Mire pedig kikeveredtem a ködből, már nem maradt fény semmi. Lehetne az élet egy végtelenített délelőtt inkább, megannyi kávészünettel (ahogy berreg a főző! ahogy felcsap a gőz! mennyi ahogy!) és az izgatott várakozással, hogy ebből még lehet valami. Házi feladatként le kell írnom azokat a minden nap előkerülő, tulajdonképpen helyesebb úgy fogalmazni, hogy folyamatosan jelenlevő gondolatokat, amelyek…

Itt felénk van egy bizonyos helyzet a közvilágítást illetően. Mondanám, hogy probléma, de ilyet nem mondunk, nincs olyan, hogy probléma, helyzet van, legfeljebb megoldandó. Az utcai lámpák szerepét nagyrészt a reklámfények töltik be; ha nem világít a Rossmann, nem találjuk meg a Spar bejáratát. Ha nagy a forgalom, az jó, akkor az autók mintegy közösségi cselekvésként mutatják egymásnak az utat. Segítségükre van a járda mellett magasodó ledfal, amely önmagát hirdeti: arra biztat, béreljem ki a vállalkozásom számára. A Google, ha azt akarja, költsek többet a hirdetésekre, azt írja, lazítsak a költségkereten. A bank, ha megemeli a számlavezetési havidíját, akkor módosítja a számlavezetés havidíját. Viszont ha most olcsóbb a nagy kiszerelésű…

Ez is egyfajta kettős könyvelés: ahogy este olvasom az épp aktuálisat és ezzel párhuzamosan fogalmazom a saját naplóbejegyzésem. Ez csak látszólag multitasking, valójában se-se. Mintha széles terpeszben állnék a küszöb felett, hogy mindkét helyiségben megvessem a lábam, de csak a tökönrúgást kínálom fel. Folynak össze, mint félálomban a képek, amelyek asszociációs láncát professzor legyen, aki felfejti, rakódik egyik a másikra, mintha dolguk volna egymással, mintha egy + egy mindig kötelezően kiadna egy harmadikat. Aztán fel vannak háborodva, ha nem születik ebből semmi, csak kacat meg inszomnia már megint. Ezek a képek évekkel ezelőtt készültek, már akkor melegében kihajítottam a szemétdombra mind, csak most valahogy visszafújta őket a szél. És van…

Újabban szinte hetente megvilágosodom. Lassan lámpát se kell gyújtani. Az akváriumban azért fel szoktam kapcsolni, Totti teknős mégsem tehet semmiről. Irigylem az életfelfogását, ahogy nem kerget felesleges vágyálmokat, csak néz a fény felé. Mondjuk a halat én veszem neki, úgy azért könnyebb. Ha bekapcsolnám neki a tévét, talán idővel benne is kialakulna az igény valami többre. Nem merném magamra venni ilyen barbárság terhét. Ha már egyre gyakrabban ér az a kegyelmi állapot, hogy a létezést önmagában, minden rárakódott ragacsos, szúrós, penészes kényszer nélkül is képes vagyok érzékelni. Jai guru deva, om.

„Nem lehetséges-e, hogy az egész történelmet annak a lendülete vitte előre, hogy a végén előálljon a Föld mint rom és felépüljön a rommá válás történetére való emlékezés egyetemes archívuma?” A mottót mint eszközt hajlamos vagyok a létező legócskább húzások közé sorolni. Úgy tenni, mintha egy szerző szövegét legitimálhatná pusztán az, hogy valaki nála híresebb valamikor már írt a témáról (hasonlót), ezzel tényleg csak olyan olvasókat lehet megetetni, akik a borító színe szerint rendszerezik a könyveiket a polcon. Ne legyenek kétségeink, az ilyenek más aljasságtól sem riadnak vissza. Hogy ha halott embertől idéz, attól majd igaza lesz. Kis bíztatás hatására még azt is elhiszi, hogy ők egy ligában játszanak; végül is…

A rossz emlékek helye a szív alatt egyre duzzad, innen a nehézlégzés. A felejtés itt nem opció: ha ezek egyszer oda beették maguk, a rothadás megindult, innen meg már senkit nem érdekel, hogy az embernek miről mi a tudomása. Hogy lepedővel takarja le a tükröt, hogy ne is lássa a szégyenét, de ezzel épp hogy a halott lelket nem engedi távozni. Szakértői véleményem tehát a következő: lassítani kell a tempón. A képességeknek a dologra fogott izmokban magabiztosan áramló tudata: nagyrészt marad, míg az önnön korlátainkkal való konfrontáció, a tehetetlenség érzése: nagyrészt eltűnik. Felesleges azon dühöngeni, hogy miért nem jöttünk erre rá korábban, hiszen hol tartanánk már akkor! Sőt kifejezetten alááshatja…

Reggel összeszedtem minden hirtelen a laptopomon fellelhető szövegtöredéket, a félbehagyott mondatoktól kezdve a válási papírok kimásolt bekezdésein át a korábban már kihúzott fejezetekig. Szerettem volna ezekkel a használhatatlanságukról több ízben bizonyságot adó részekkel egyszerűen nyakon önteni a regény kéziratát. Hogy aztán ahol majd rést találnak, oda becsorogjanak és akkor utólag úgyis azt mondom, hogy ez így volt kitalálva. Látni akartam egyben mindent, érezni, hogy ennek így azért már volna valami súlya. Mint ahogy fizetésnapon nézem lomhán a bank applikációjában az egyenlegértesítést; szeretem néhány lélegzetvétel idejéig azt érezni, hogy ez mind tényleg ott van, noha tudom, hogy nincs, hiszen perceken belül továbbutalom a nagyobbik részét albérletre, gyerektartásra, személyi kölcsön törlesztésére. Ott…

A nyár egyik nagy élményéről akartam írni, hogy egész közelről láthattam, ahogy Rafael Leao bemelegítésnél, nem is dekázik, inkább: simogatja a labdát, sőt a labda dörgölőzik a lábához, mint egy macska, és villan a hatalmas mosolya, amiről a népmesei hagyományokkal mély kapcsolatot ápoló sportsajtón nevelkedettként előttem rögvest egy szegénysorból jövő, a játék örömét gyermekien élvező srác karaktere rajzolódik ki. Itt épp cicázásnál sikerült kigolyózni Saelemaekerst. Később hallottam csak, hogy Leao magasabb fizetést készül kicsikarni a klubvezetéstől, mert ugyanannyit akar keresni, mint a legjobban fizetett olaszországi játékos, Vlahovics, szám szerint évi 7 millió eurót. Át akartam váltani forintra, de nem fért ki a számológépen. Azt írja, 2,8E9, az mi, valami koordináta?…