A legújabb barátomnak mesélem, hogy mennyi mondat maradt itt utánad. Regényeket lehetne írni belőlük! (A legújabb barátom főként azokat szereti, amik végén minden arra érdemes örül, egymásnak és a jó szerencsének, a nehezen kibrusztolt, de mégiscsak kijáró és természetesnek vett harmóniának. Ilyenkor bizonytalanul fordulok a könyvespolcom felé, hogy mit vehetnék le neki.) Kérdezi a legújabb barátom, hogy melyik a kedvencem. Mesélni kezdek neki záróra után is kihozott italokról, kapualjakról, éjszakai sétákról és arról, ahogy egymásra csodálkozunk a boldogsággal a fürdőszobatükör előtt. (Te itt?!) És azokról még nem is beszéltem, amiket újrafogalmazok. (Folyton ezekről beszélek). Mesélek azokról az időkről, amikor semmi szükségét nem éreztem az írásnak. Ahogy öregszem, nem nagyon vannak…

Én még soha nem szerettem. Ezt vagyok kénytelen feltételezni, azok után, hogy érzéketlen szemétnek nevezett és egészen úgy tűnt (az enyhe remegés a pillákon), mint aki komolyan gondolja. Én erre annak az embernek az óvatos csodálkozásával reagáltam, aki többször megfogadta, hogy már nem csodálkozik semmin. Voltak addig is úgymond elképzeléseim magamról, ki merre mennyi vagyok, ezek mást sejtettek, jóllehet az én ítéletem nem objektív, a széles közvélemény jobban teszi, ha egy tőlem független személytől szerez információkat rólam. Ez még nekem is hasznomra válhat. Ne feledjük: önismeret és sok folyadék! Egyébként is ez kellett volna legyen a pont, amikor még a harci hangulat teljében otthagy engem Báthory és az Elek utca…

A generációmnak könnyen lehet időnként olyan érzése, mintha nem is öregedne. Nem azért, mert nem fogadja el, inkább mert az idő csak valamilyen változás függvényében értelmezhető. Aki látta mondjuk a Kraftwerket 1999-ben, tudja, hogy egy korrekt nosztalgiashow volt. És ha látta húsz évvel később – ugyanazt látta. A nap már felperzselte az élet minden apró nyomát a bolygón, de a háttérben még mindig sorakozik majd egymás mellett négy robot laptoppal. Tökéletesen megvalósították az időn túliság koncepcióját a popzenében, tulajdonképpen ők már most sem élnek. Konkrétan Schneider 2020-ban halt meg, de akkor már 17 éve nem dolgozott együtt a zenekarral. Ahhoz hogy öregnek érezzem magam, először is el kellene tűnniük azoknak…

Éjjel kettő óra múlhatott valamivel, olyan tisztán hallottam egy kilincs lassú klikk-klakkolását, majd óvatos léptek súrlódását a parkettán, hogy rémület nélkül, inkább csak csodálkozva tekintettem a hálószobám ajtaja felé, azt várva, hogy mikor lép be hozzám az a valaki. És ez jellemezte a többi apró zajforrást is: szomszédjaim ágya nem nyikorgott, épp csak amennyire bármilyen inkább jó, mint közepes állapotú heverő szokott, a papucsuk talpának puha anyagú bevonata is elnyelte a léptek kopogó hangját, egy köhögést, egy krákogást épp olyan diszkréten igyekeztek lefojtani, ahogy színházban tenné az ember. Akkor már órák óta tépelődtem, kimenjek-e hányni. Korábbi, most már inkább költőinek tűnő elképzelésemet a tisztátlanságtól való megszabadulásról ilyen formán, egyszeriben túlontúl…

Mosogatás közben, épp egy recés élű kést súroltam, belevágtam az ujjamba, de nem kezdett el vérezni. Megálltam, leöblítettem az ujjamról a habot, hogy egyértelműen lássam, ha elkezd serkedni a vér. Arra gondoltam, biztos idő kell neki. Addig nekem is van időm kigondolni, mit fogok tenni, ha megtörténik, mert megtanultam milyen fontos, hogy megfelelően reagáljunk krízishelyzetekben, figyeljük meg, milyen érzeteket hív elő bennünk, figyeljük meg ezeket az érzeteket, mintha nem is a mieink lennének, csak egy vendég, közben ha folyik a vérünk, nyilván állítsuk el, de az érzetek!, azokhoz menjünk igazán közel ésvagy már csírájában érjük tetten a közelgő pánikot, hogy ne legyen ideje kibukni, mint a vérnek. Aztán beláttam, hogy…

Úgy érzem, elfogytam. Nem maradt bennem egy csepp sem. Kérdés lehetne most, hogy miből, így konkrétan, miből nem maradt egy csepp sem, de ennél egyszerűbb felvetésekre sem tudok most érdemben válaszolni. Ez is része, tünete ennek az elfogyásnak. Ez egy ilyen variáns. Erről jut eszembe, hogy csak elkaptuk ezt a szart, két oltás ide vagy oda; és gondolom most akkor meg is jelenik mindjárt a poszt alján, hogy ha hiteles információt akarsz kapni a vírusról, klikkelj ide. Én magam is javaslom egyébként, hogy klikkelj ide, ne prózaírótól szerezz ismereteket a világra vonatkozóan. Az ne pofázzon bele a valóságba, nincs neki dolga azzal, mert a vér, a tüdő és a magány…

Nézem a könyvespolcokat és magamban elkezdem rendezgetni, az eddigi nagyjából műfaj szerint sorrendet, amelyben azonos szerző művei a megjelenés időrendjében elhelyezve mozdíthatatlan alapegység, felváltja egy kommerciálisabb megközelítés, hogy a bal oldalira lenne célszerű pakolni az antikvár, elhasznált, de legalábbis kifogásolható állapotú példányokat, a jobb oldalira pedig az elmúlt években vásárolt, egyszer olvasott, piaci értékéből alig vesztett darabokat. Mindezt annak érdekében, hogy ha egyszer ide találnék hívni egy felvásárlót, mégse legyen akkor a káosz, állapítson meg külön összeget egyikre és másikra, mert egyébként nekem itt ne hagyjon egy árva oldalt se. Leszámítva nyilván a szerző által dedikált, pláne a szeretők, rokonok születésnapi jókívánságait magán viselő köteteket. Miért jutott ez az egész…

Az este közeledtével ahogy elhalnak a lépcsőházi zajok, úgy erősödnek fel a huruti panaszok. Legalább két ember köhögése hallatszik fel a negyedik emeletre és bizonyára az ő küzdelme a levegővétellel is tudomására jut másoknak. Fura ez a fajta elkülönülés, gondolja, össze is vagyunk zárva, meg izolálódunk is egymástól. Megjelölni sem kell nagy vörös X-szel az ajtókat, halljuk anélkül is, hogy melyik mögött lakik fertőzött. Úgy képzeli, bekopognak majd, ha megneszelik, hogy már nem csak lakók, de szereplők lettek. Tudni akarják majd, mi a szándéka velük, cselekedetieknek mekkora hatása lesz a főbb történésekre, esetleg azok eleve velük történnek-e meg. Senki nem akar egy elnagyolt szomszéd lenni, aki néha kikukucskál meg azzal…

Az orrcimpái belső falára koncentrál, ahogy a levegő hűvöse megérinti. Aztán a torka tájékán érzi ugyanazt s követi a lélegzet útját tovább a hasfal mögé, megfigyeli, ahogy duzzad, telik, majd mintha csak feltolulna a mellkasába, ami megemelkedik és egy pillanatra úgy marad abban a feszülésben, amikor már nem fér belé több. Elképzeli, hogy kifújja magából mindazt a mérget, legyen akár valós kémiai vegyület, akár fertőző gondolat, fájdalom, rossz lelkiismeret, kipréseli az utolsó milliliterig, ne maradjon benne semmi, se jó, se rossz, legyen üres, szűnjön meg létezni. Hogy aztán a következő levegővétellel feltámadjon, újra a hűvös, újra a feszülő mellkas. Ebben a kegyelmi állapotban nem létezik számára semmi, sem tudat, sem…

Egyedül. Ez az egy szó volt felfirkálva a lift oldalára, se előtte, se utána semmi magyarázat, hogy ki és miért. Mondhatjuk úgy is, hogy egyedül ez az egy szó állt, akkor már: árválkodott, ott a kórházzöld falon és talán azt várta, hogy valaki elgondolkodjon rajta, mi lehet a története. Nem gondolta, hogy ennyire nehéz lesz átvészelni még ezt az utolsó forró napot, el tudott volna aludni, este hétkor!, miközben épp ez foglalkoztatta újabban, hogy hogyan lehetne jobban kihasználni az ébren töltött órákat, nem csak főni itt az ég alatt, előző nap is túl korán ért véget a találkozója, még a meccsre is odaért volna, épp ott volt nem messze, de…